Első gondolatra mondhatnánk, egyszerűen jöttek az iszlám seregek, és kiirtották azokat a buddhistákat, akik nem voltak hajlandóak áttérni az iszlámra. Azonban a történelmi tapasztalatok nem azt mutatják, hogy pusztán ennyitől eltűnne egy vallás a nép köréből, pláne, ha ennek a vallásnak a kiterjedése kicsivel nagyobb, mint mondjuk Európa. Másrészről, viszont ha ez mégis így volna, fogalmam se lenne, mivel írjak tele hat oldalt. Az iszlám eme győzelmének több oka, vagy „síkja” van, melyek közül csak egy a katonai fölény, és az ezzel járó (már-már hagyományosan szükségszerű) pusztítás és üldöztetés is. Ám e mellett szerepet játszottak a vallási-ideológiai különbségek épp úgy, mint a korabeli India társadalmi szerkezete, vagy akár a politikai változások. Az alábbi dolgozatban igyekszem kifejteni, hogy ezen „síkok” együttes hatása hogyan is okozta a buddhizmus végleges elszakadását születése és első virágkora helyétől, mígnem a XX. században lassan vissza települ, ám már korántsem, mint kiváltságos, különleges Tan, hanem mint a több évezredes kasztrendszer bezártságából
menekülő társadalmi réteg, a kaszt alattiak legegyszerűbb és leghatékonyabb eszköze.

Először is fontos, hogy megnézzük, milyen volt a buddhizmus helyzete Indiában a Kr. u. VII-X. században, mikor az iszlám eljutott ide. A buddhizmus a kr.e. VI-V. századtól kezdve, amikor is feltehetőleg a történeti Buddha élt és tanított, aktívan jelen volt Észak-India mindennapi életében. Megerősödését és elterjedését nagyban segítette a korabeli bráhmin vallás és rendszer széthullása, illetve az ezt okozó „aszkétamozgalom”. A rivális filozófiák megkérdőjelezték a bráhminok tanítását, és ezzel együtt a vezetői hatalomban szerzett pozíciójukat. A világi uralkodók, a ksatríja származású királyok és hercegek felhasználták e filozófiákat, hogy kiszorítsák a politikai hatalomból a bráhminokat, és ahogy a buddhizmus szép lassan magába olvasztotta a különböző fontosabb aszkéta-gyülekezeteket, úgy került fokozatosan az uralkodók érdeklődésének középpontjába. Később egyre több uralkodó vette fel vallásának a buddhizmust, megfosztva a bráhminokat világi hatalmuktól, és ez által szétterjesztve a buddhizmust egész Észak-Indiában, valamint közvetve támogatást nyújtva az Indián kívüli területekre való eljuttatásához is.

Ám e módszernek volt egy nagy hátránya, és ezzel el is érkeztünk a buddhizmus eltűnését kiváltó okok közül az elsőhöz. Ugyanis azzal, hogy a buddhizmus az uralkodó elit vallása lett, hozzá kötődött e réteg mindenkori vezető szerepéhez. Vagyis, ha az adott buddhista uralkodó eltűnik, veszélybe kerül a buddhizmus léte a területen, rosszabb esetben vele együtt tűnik el. Kisebb lenne a veszély, ha az uralkodó rétegen kívül más társadalmi
csoportok is mélyen magukénak éreznék a buddhizmust. Ám, és itt derül ki a második ok, ez nem történt meg, vagy legalább is, túlzottan csekély mértékben. A buddhizmus megértéséhez mindig is szükség volt egyfajta „középosztálybeli” műveltséghez, márpedig India társadalmát legnagyobb részt a földműves parasztok teszik ki, és bár ők is a „középosztálynak” megfelelő vaisa-kaszt tagjai, érthető okokból jóval kisebb műveltséggel
rendelkeznek, mint mondjuk egy szintén vaisa kereskedő. Így aztán, természetes, hogy Buddha azon tanítása, hogy például a Lét szenvedés, teljesen hidegen fogja hagyni az egyszerű földművest, aki egész napját a földeken robotolva abszolút tisztában van a szenvedés mibenlétével; míg egy kereskedő, akinek azért elég sokszor jut szerencse és gazdagság, legalább is elgondolkodik, miért mondhat valaki ilyet. Emiatt aztán a buddhizmus
nem igazán tud megkapaszkodni a társadalom mélyebb rétegeiben, eltűnéséig a vezető hatalmaktól függ.

Most nézzük a katonai oldalát a dolognak. Egy átlagos indiai hadsereg az alábbi egységekből épül fel: nagyon sok gyalogos, némi mennyiségű harci elefánt, lovasság nem igazán van. Röviden igazi, hatalmas, ámde lassú, rosszul felszerelt és kiképzett tömeghadsereg. Ezzel szemben azok a hódítók, akik behozzák az iszlámot Indiába, szinte csak lovas-harcosokból álló, mozgékony, a VII-X. században már könnyű és nehézlovas egységekből szerveződött, viszonylag nem túl nagy hadseregekkel rendelkeznek. Ezen egységeknek az összecsapása rendre a hódítók sikereivel érnek véget, néhány ezres muzulmán seregek vernek szét több  tízezres indiai seregeket. Ezzel elérkeztünk a harmadik okhoz: a buddhizmus „létbiztonságát” egy adott területen képviselő hatalom nem képes magát megvédeni, ezzel eltűnik a buddhizmus biztos támasza is.

Az eddig felsorolt három ok tulajdonképpen a buddhizmus terjedésének történeti alakulására visszavezethető hiányosságként is értelmezhető. Ezekből kirajzolódni látszik egy folyamat, mely elvezet a buddhizmus megerősödésétől annak hanyatlásáig. Ez talán a legjobban így írható le: a buddhizmus nem képes megerősödni a társadalom alsóbb rétegeiben, ezért csak az uralkodó réteg vallása lesz, ez, és az uralkodó réteg - bráhmin
ellentét miatt függésbe kerül e rétegtől, ám az képtelen magát megvédeni a katonailag fejlettebb külső betörésektől, így a buddhizmus vele együtt tűnik el. Ám még mindig csak az okok egy részét tártuk fel, hiszen ha el is tűnik egy vallás, vagy kultusz, mindig meg van az esély, hogy visszatérjen, és még ha elnyomás alatt tartják is, de megerősödjön. A buddhizmus esetében miért nem ez történt?

A válasz egyszerű: az iszlám miatt. Mint fentebb utaltam rá, a buddhizmus, és tanainak megértéséhez szükséges egy bizonyos szintű kulturális műveltség, e miatt aztán nem tudott megerősödni azoknál a társadalmi csoportoknál, melyek a hódítás után is fenntarthatták volna. Ezzel szemben az iszlám nem ilyen. Elég ha csak megnézzük a hódító muzulmán seregek összetételét: főként nomád pásztorok, egyszerű emberek, akik nem a mélyenszántó, platóni-arisztotelészi filozófia iránti hajlamukról híresek. Vagyis az iszlám nem igényel különösebb műveltséget. Az iszlám mind vallási elméleteiben mind szertartási gyakorlatában egyszerűbbnek bizonyul a buddhizmusnál, sok esetben még a bráhmanizmusból lassan átforduló hinduizmusnál is. Egyszerűbb, könnyebben érthető világnézete, a mind a buddhizmustól, mind a bráhmanizmustól idegen istenképe és jutalmazási rendszere, melyben nincs helye az „újjászületés” és a szenvedések végtelen láncolatának, roppant
csábítóan hatott mind az egyszerű, földműves emberekre, mind a magasabb körök embereire. Ehhez járult aztán még a hagyományosan muszlim törzsek betelepülése is, mely felerősítette ezt a folyamatot.

Ezen okok, vagy mozgatóerők együttes hatására tűnik el a buddhizmus először csak Észak-Indiából, majd, mivel délen soha nem is tudott elterjedni (Srí Lanka kivételével), egész Indiából. Ám ez fel vet egy kérdést. Az indonéz szigetvilágban, melyben szintén elterjedt a buddhizmus, és szintén megjelent a X. században az iszlám, miért tűnt el a Buddha tanítása, jóformán nyomtalanul? Hiszen ezen a területen, az iszlám, és úgy általában, az összes, Indiát meghódítani szándékozó ember legfőbb ereje, a hatalmas ütőerejű nomád lovasság nem jutott el. Nem is juthatott, hiszen a ló köztudottan nem egy tengerálló állat. Ám ha kivesszük a „hadsereg” tényezőt, még mindig bőven akadnak erők, melyek kikezdték, és végül eltüntették erről a vidékről is a buddhizmust. Azonban a buddhizmus nem lett volna ilyen sikeres, ha nem rendelkezett volna kellő eszközökkel, melyekkel megvédhette volna magát a más ideológiák szellemi támadásától. Ha az iszlám úgy érkezik Indonéziába, hogy ott egy erős, és itt a lényeg, EGYEDÜLI buddhizmust talál, valószínűleg soha nem tesz szert számottevő befolyásra a térségben.

Csakhogy a buddhizmus, bár rövid idő alatt a szigetek legbefolyásosabb vallása lett, sosem volt egyedül. Mivel nem egy agresszív, csak önmaga létjogosultságát hirdető eszméről beszélünk, természetesen nem kezdte el elpusztítani a már korábban, vagy vele egy időben betelepülő vallásokat. Vagyis a buddhizmus mellett tovább létezett az ősi, varázsló-szellem hit, és a valamivel a buddhizmus érkezése előtt nem sokkal meghonosodott hinduizmus is. Összegezve, az iszlám végül is egy olyan környezetbe érkezett meg, ahol az embereknek volt választása, hogy melyik vallást vallják magukénak. És amint az emberek egyre nagyobb tömegei tértek át az iszlámra, megszaporodtak az atrocitások is, támadások érték a buddhista és hindu templomokat, szoborcsonkítások történtek, és a szent helyek megszentségtelenítése, meg miegymás, természetesen néha azért mind két oldal részéről. Látszólag úgy tűnhet, a buddhizmus igen gyenge lábakon álló vallás, hiszen gyakorlatilag még a szülőföldjéről is eltüntették, és legnagyobbrészt azokról a területekről is ahol először
meghonosodott, mint az afgán-perzsa törzsek (összefoglaló nevükön: pashtun) területei, vagy Indonézia. Ám a sikerei jelentősebbek mint veszteségei. Indokinában (a mai Burma/Mianmar, Thaiföld, Kambodzsa) a mai napig fennmaradt, ahogy Japánban, és Kínában is szabadon vallható, Tibetben államvallás, Mongóliában szintén. Érdekesség, hogy mind Burma, mind Kína kötelezi polgárait, hogy válasszanak az öt elismert vallási irányzat közül, és ezek egyike (annak ellenére, hogy mindig is szembe ment a diktatúrákkal), a buddhizmus, mind a két országban. Ezeken a területeken vajon még is miért maradt fenn? Hosszas töprengés után úgy gondolom, ennek oka, hogy ezek a területek magasabb fejlettségi szinten álló, stabilabb társadalmak voltak, melyekbe az uralkodó körök igényeihez már igen csak hozzá idomult buddhizmus, jól bele tudott illeszkedni. India annyiban kivétel, hogy bár itt is magas fokú államiságról, megmerevedett társadalmi szerkezetről beszélhetünk, azonban a vallási konkurencia, az ideológiai terjedés korlátai és a politikai széttagoltság együttes hatásai lehetetlenné tették a buddhizmus befolyásának megvédését, egy olyan, ideológiailag jól szervezett, és céltudatos eszmével szemben, mint az iszlám. Gondoljunk csak bele, az afganisztáni területek akkori lakói kis, agresszív törzsi közösségekben éltek, eleve csak a Kusán Birodalom idején lehetett őket éppen hogy integrálni a birodalom társadalmába. Ekkor virágzott is a buddhizmus. Ám, amint a történelem viharai elsodorták Kusánt, és a különböző, egybefogott népek szétszéledtek, a buddhizmus békés gyakorlói pedig, szerzetesek és világiak egyaránt, eltűntek a káoszba és kisebb-nagyobb háborúkba süllyedt térségből.

Mint fentebb említettem, attól, hogy egy vallás kiesik a vezető szerepből, még létezhet elnyomás alatt, sőt, idővel akár vissza is szerezheti az őt korábban megillető helyet (akár csak bármelyik eszme esetében). Befejezve a világban tett buddhista kalandozást, és visszatérve India földjére, nézzük meg, mi okozta azt, hogy a buddhizmus képtelen volt önerőből visszatérni, gyakorlatilag a XX. századig. Nos, kezdjük az anyagi feltételekkel. Ha egy uralkodót letaszít a trónjáról egy más vallású, s a helyébe lép, nagyon kicsi lesz az esélye, hogy az utód továbbra is támogatni fogja korábbi riválisa vallási nézeteit. Jelen esetben ahogy a buddhista (és azért hindu) uralkodókat elűzték az új muzulmán hódítók, megszűnt az anyagi támogatása a buddhista (és hindu) szerzeteseknek (hindu aszkétáknak, papoknak), ám ezt a buddhista szerzetesek még valahogy kibírták volna, akár csak az aszkéták, lévén, a társadalom alacsonyabb rangú, ám de közvetlenül körülöttük élő tagjaira támaszkodtak. A hindu papságot már kényesebben érintette. A következő lépcsőfok, az „élőerő” megvonása. Sajnos a hierarchikus, középkori (és néha mai) egyeduralmi rendszerekre oly jellemző módon, ha egy uralkodó áttért (jelen esetben
legtöbbször inkább megöletett, majd a helyébe lépett) egy másik vallásra, akkor az összes alattvalójának is kutya kötelessége volt vele áttérni. Ez azt jelenti, hogy az addig lelkesen adományozgató világi buddhista falusiak, hirtelen napi ötször kezdtek el imádkozni kelet felé fordulva, és eszük ágában sem volt a „hitetlen” szerzeteseket tovább etetni. Persze ez kissé eltúlzott, mivel mint minden a történelemben, ez is egy folyamat volt, csak történelmi léptékkel mérve hihetetlenül gyors.

A harmadik lépés, mely némi rokonságot mutat a kereszténység párszáz évvel későbbi ténykedésével, a vallási élet gyakorlására szolgáló tárgyi eszközök és helyek megsemmisítése. Az iszlám szigorúan tiltja az emberábrázolást. Ez nem is lenne baj, ha Mohamed próféta nem „felejtette volna el” odaírni azt is, hogy csak az iszlámban. Ergo minden létező művészeti alkotás, kép vagy szobor elpusztítandó, ami egy embert, Allah földi képmását örökíti meg. Így aztán, az Észak-Indiát uralmuk alá hajtó iszlám hadak elborzadva tekintettek az emberábrázolásoktól hemzsegő hindu és buddhista templomokra, és valami hihetetlenül gyors ütemben megkezdték azok porig rombolását. Csak olyan épületek és templomok menekültek meg, melyek már akkor évszázadok óta, elfeledve, romokban hevertek a sűrű dzsungel közepén. Ennek a pusztításnak estek áldozatul a buddhista sztúpák is, melyek a szerzetesek kolostorokban feljegyzett, vagy éppen fejben tartott tudásán kívül a legnagyobb ismeretanyagot birtokolták a buddhizmusról, domborművek formájában. Az utolsó szintje egy vallás eltűntetésének, ha végül a gyakorló hívőit is eltüntetjük. A mai esetekből kiindulva, és feltételezve, hogy a korabeli szerzeteseknek sem volt kisebb a Buddha Tana iránti elhivatottságuk, mint a maiaknak, elmondhatjuk, hogy valószínűleg a szerzetesek nem álltak át tömegesen az iszlám zászlaja alá. Valószínűbb inkább az alábbi két eshetőség. Egyrészt, azzal, hogy mikor a kolostorok közelében lévő falvak lakossága, akik eltartották a szerzeteseket, áttértek az iszlámra, akkor a kolostor lakói nem tehettek mást, mint visszatértek a világi életbe, s mivel feltehetőleg megtartották, már amennyire megtarthatták, szerzetesi fogadalmukat, gyermektelenül haltak meg, hozzájárulva ezzel a buddhizmus eltűnéséhez. A másik eset, ha az adott kolostor az utolsó rizsszemig küzd a fennmaradásért, oly annyira, hogy az már az új, iszlámista uraknak is szemet szúr (különösen az imámoknak). Ilyenkor általában kedves hittérítő megbízottak látogattak el hozzájuk, a biztonság kedvéért néhány katonával a társaságukban („de csak mert az utak veszélyesek ám”, persze), és kedves szóval igyekeztek meggyőzni a szerzeteseket arról, mennyire is helytelen dolog nem Allah útján járni. Ez sem valószínű hogy bejött. Ezért aztán keményebb eszközök is bevetődtek, amiket már jól ismerünk a keresztény inkvizícó esetéből, így ezekre nem is térnék ki, ám annyit még hozzá fűznék, hogy azért, ismerve az iszlám egyszerűségét, lényegesen emberibb megoldásokat használhattak: „Allah, vagy meghalsz”.

Végezetül azzal zárnám dolgozatomat, hogy utoljára összefoglaljam azokat a körülményeket, melyek miatt megvalósult a buddhizmus eltűnése, mind Indiából, mind a buddhizmus által egyszer már szilárdan uralt területekről, Indonéziából és kelet Perzsiából. Elmondhatjuk, hogy a buddhizmus nem foglalkozik más vallásokkal, ergo nem védekezik ellenük; ezért aztán könnyen sebezhető; a szegényebb és műveletlenebb társadalmi rétegek számára nehezebben érthető, emiatt ideológiai hátrányba kerül; hozzá van kötve az uralkodó osztályhoz, mert másként nem tudná leküzdeni a bráhmin-hindu papok politikai befolyását, de e réteg sebezhetősége az ő helyzetét is sebezhetővé teszi. Továbbá, szemben a későbbi Kínával és Japánnal, sem Indiában, sem Indonéziában nem alakul ki „harcos buddhizmus”, és a szerzetesek kísérletet sem tesznek önmaguk vagy rendszerük megvédésére a közvetlen Tan-átadás gyakorlatán kívül.

Források

- Takács László: A budhizmus története 1. (India), előadások (A fő keretek és irányvonalak,
valamint sok-sok történelmi információ. Buddha legyen áldott érte!)
- Ian Harris: A buddhizmus képes enciklopédiája (Egy nagyon jó könyv, a témámnak is két A4-
es oldal terjedelmet szenteltek, kár hogy az érdemi információ maximum egy öntapadós cetli
nagyságú.)