1. §. A létre irányuló kérdés kifejezett megismétlésének szükségessége
A fejezet első kulcskérdése Heidegger szerint az, hogy egyáltalán mi szükség van arra, hogy megismerjük a „lét”-et. Hiszen ez egy jól ismert fogalom, naponta használjuk azt. Azonban, mint ahogy a szerző erre rámutat, az ember igen csak bajban lenne, ha arra szorulna, hogy hirtelenjében definiálnia kellene e fogalmat. S mint az látható, ezzel nem hogy az „átlagember” de még a nagy filozófusok sem boldogultak. Holott épp a lét kérdése volt az mely a filozófiának megadta anno a kezdőlökést, konkrétan említve itt Platónt és Arisztotelészt. Ahogy írja, a lét kérdése szép lassan elsikkadt, s az arra adott ókori válaszok folyamatosan újrafelhasználva, gyakorlatilag változatlan formában maradtak fenn egészen Hegel filozófiájáig, s határozták meg alapjaiban a filozófiai gondolkodást. Helyesebben szólva, inkább ezek a valójában igen kezdetleges válaszok gyakorlatilag elterelték a filozófia figyelmét a létről, mondván: ez már körbejárt téma.
Heidegger szerint ez abban nyilvánul meg, hogy kialakult egy dogma, mely szerint a lét kérdését teljesen felesleges feszegetni, elsősorban azért, mert egy olyan általános fogalomról beszélünk, mely definiálhatatlan. Ez, Heidegger szerint, előítéletekhez vezetett, mely a kérdéssel szembeni igénytelenséget szüli újra és újra. Mint írja, három ilyen előítélet van:
1., Az első, amely fentebb is olvasható, vagy is hogy a lét az egyik leg általánosabb fogalom, ami alatt általában az emberek azt értik, ami van, ami érzékekkel felfogható. Heideggernél ez a nem (GATTUNG), s felhívja rá a figyelmet, hogy e kettő, a lét és a nem, nem lehet ugyan az. Kitér rá, hogy a középkori ontológiában a lét, mint egy transzcendens fogalom jelenik meg. Bár ennek a gondolatnak a gyökerei Arisztotelészig nyúlnak vissza, Arisztotelész nem szakadt el Platóntól, noha új irányba állította a lét kérdésének vizsgálatát. ugyan akkor a kérdés egyik legnagyobb homályát, mely egészen Heideggerig végig kíséri a lét kérdésnek filozófiai vizsgálatát sem neki, sem a későbbi filozófusoknak nem sikerül megoldaniuk. Maga Heidegger sem erre tesz kíséreltet, csupán egy új szemléletmódot kíván felmutatni, mellyel talán jobban megvilágításba helyezhető a lét kérdése (kiszakítva azt a berögződött fenoménekből). Ez a „homály”, mondja Heidegger, nem más, mint hogy maga lét fogalma természeténél fogva bizonytalan, homályos.
2., A második „előítélet” a lét kérdésével szemben, hogy definiálhatatlan. Ez Heidegger szerint nem teljesen igaz, legfeljebb csak nagyon nehéz. Mint írja, ez az előbbi, általánossági-előítéletből fakad. Azonban kifejti: ez a probléma csak akképp merülhet fel, ha a létet magát is létezőnek tekintjük. Ha azonban nem teszünk így, a probléma feloldódik. Ugyan is „a lét definiálhatatlansága nem mentesít az értelmére irányuló kérdéstől, hanem egyenesen megköveteli ezt a kérdést.”
3., Az utolsó ilyen előítélet az, hogy a lét fogalma magától értetődik. Ezzel az a probléma, hogy csak úgy, mint a fentiekben, az általános használat teljesen elkoptatta a lét jelentését, s magától értetődően használjuk a mindennapi életben. Csakhogy ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy értjük is a lét jelentését. Heidegger szerint8 éppen hogy a magától értetődöttségnek és a lét „homályosságának” kellene felhívnia a filozófusok figyelmét a lét kérdésének tisztázatlan voltára. Végül Heidegger egyértelművé teszi: azzal, hogy újra felteszi a kérdést, hogy „mi a lét”, gyakorlatilag pusztán arra vállalkozik, hogy legalább helyesen tegye azt fel.
2. §. A létre irányuló kérdés formális struktúrája
Heidegger komolyan ragaszkodik ahhoz, hogy a létre vonatkozó kérdést fel kell tenni. Magának a kérdésnek három szereplője van, a kérdezett, a kikérdezett és a rákérdezett. Ezzel lényegében azt feszegeti, hogy a kérdezés, mozzanatai által, már maga is egyfajta létezettséggel, létkarakterrel bír. Ez, illetve az előző paragrafusban vázoltak miatt Heidegger ismét jelzi: folyamatos létmegértésben vagyunk. Olyasfélében, mint amikor egy mozgó járművön akarjuk definiálni, mi az a jármű, és mi az a mozgás. Így bomlik ki a folyamatos létmegértésből a lét értelmére irányuló kérdés is. Ez a fajta létmegértés ugyan bizonytalan, de ezt olyan pozitív fenoménként értékeli, melyet a későbbiekben tisztázni kell.
Méghozzá azért később, mert a kérdésfelvetésének e korai megfogalmazásánál még nagyon messze vagyunk attól, hogy egy ilyen távoli részletbe belemenjünk. Mint írja: „Az átlagos létmegértés interpretációját képtelenség elvégezni a lét fogalmának kidolgozása nélkül.” Ráadásul ezt az amúgy is homályos létmegértést át meg áthatják a létről szóló különböző elméletek, felvetések. Ezek aztán végkép összezavarják, tévútra viszik azt, aki a létre próbál rákérdezni.
Heidegger szerint az első lépés, hogy a filozófus úgy próbál a létre rákérdezni, hogy a létet nem próbálja egy már korábban létezőre visszavezetni. Mivelhogy ez azt jelentené, hogy a létet, mint magát is létezőt határozzuk meg, ami Heidegger szerint a lét természetéből fakadóan kizárt. Minthogy ez a kérdésalkotás szereplőit, mozdulatait alapjaiban újraértelmező megoldást kíván, lényegében a kérdés visszairányul a kérdezőre, s magának teszi fel a kérdést, hogy mi is az önnön léte („Úgyszólván ezt kérdezzük ki léte felől.”). Heidegger szerint minden létező, ami „van”, ha úgy tetszik „vansággal bír”. Akkor hát honnan induljon a kérdező? Erre vonatkozó kérdéseivel Heidegger még egy lépést tesz afelé, hogy felismertesse: a lét nem értelmezhető a létezésen belül, hisz akkor maga is létező lenne.
Ugyan akkor felhívja a figyelmet, hogy ne essünk abba a hibába, hogy körbe-körbe járunk a kérdés körül. Ez csak úgy fordulhatna elő, ha előfeltevéseinkkel először megalapoznánk, mi is a lét, s nem pedig magát az alapot kutatnánk, bármit is találjunk aztán.
3. §. A lét kérdésének ontológiai elsőbbsége
Ebben a szakaszban Heidegger azon túlmenően, hogy a lét kérdésének jogosságát említi, szükségesnek érzi kifejteni azt is, hogy egyáltalán mire szolgál a létre, a lét értelmére vonatkozó kérdés? Mint írja, a „lét mindenkor egy létezőnek a léte.” Emiatt aztán nehezen vehető a tudományos vizsgálódások tárgyául. Ugyan is, ezek a tudományos tárgyak éppenséggel a létnek csak egy szeletei, de semmiképpen sem maguk a „lét” egésze. Ezeknek a területeknek a megvizsgálásával pusztán, mint egy körülhatárolva azokat, fogalmakat, képeket kapunk a létről.
Csakhogy Heidegger különféle tudományok működésének bemutatásával kitér arra, hogy ezek a tudományok lekorlátozzák magukat azáltal, hogy saját prekoncepcióik miatt szeletnyi területükhöz igazodnak egy-egy kérdés, jelen esetben a lét kérdésének vizsgálatakor. Heidegger szerint a tudományok területei már benne foglaltatnak a létben, s úgyszólván a rész nem tud önmagára (hitelesen) egészként tekinteni, így a lét része, nem képes megérteni a lét egészét.
Heidegger végül arra a következtetésre jut, hogy: „Minden ontológia, rendelkezzék akár a leggazdagabb és a legszilárdabban felépített kategória-rendszerrel, alapjában vak és a legsajátabb szándékának fonákja, ha nem a lét értelmének kielégítő megvilágításán kezdi, és nem ezt fogja fel alapvető feladataként. Magából a helyesen értett ontológiai kutatásból következik a lét kérdésének ontológiai elsőbbsége egy tiszteletreméltó hagyomány puszta felújításával és egy eddig áttekinthetetlen probléma felderítésével szemben.”
4. §. A lét kérdésének ontikus elsőbbsége
Mint hogy a létező a létbe vetett, folyamatosan a létben van (jelenvalólét), így a lét a létező létéért folyik, s ez okozza azt, hogy a lét kérdése elsődlegessé, kitüntetetté válik. Egész pontosan fogalmazva: ontikus értelemben attól lesz kitüntetett, hogy egyáltalán van. Ez azonban nem azt jelentené, hogy a jelenvalólét pusztán egy ontikus entitás, hanem azt, hogy a lét attól létező, hogy van létmegértés, mely fel tudja fogni a létezés tényét. A jelenvalólét létezéshez való viszonyát Heidegger egzisztenciának nevezi, mivel a létezése mindenkor azon múlik, hogy a létet saját létezéseként tekinti-e.
Heidegger szerint a jelenvalólétnek így többszörös elsőbbsége is van: egy ontikus, mely szerint a létezőt a létben az egzisztencia határozza meg, egy ontologikus, mely szerint a jelenvalólét önmagában ontologikus. Harmadszorosan pedig elsőbbsége van azért, mert a jelenvalólét minden ontikus-ontologikus feltételeként is létezni.
Heidegger egyetért abban, hogy az ontikus-ontologikus jelenvalólét elsőbbségét már korábban kimutatták a filozófusok, az utolsó lépést mégsem bírták megtenni, s rálelni a jelenvalólét mibenlétére.
Összefoglalás
Tehát a fejezet összességében véve onnan indulva, hogy egyáltalán nem volt ismeretünk a lét problémájáról, eljut oda, ahol már egy stabil alapról indulva vizsgálhatjuk a lét problémáját. Azonban ezt a problémát nem „kreálta” (ahogy mondjuk egy tudós készít kísérletet teóriája igazolására), hanem feltárta, megtisztította azt. Rámutat arra, hogy ez az alap mindig is létezett, csakhogy a korai felfedezések (Platón, Arisztotelész), a maguk korlátai miatt nem juthattak el a teljes megértésig. Csakhogy ez aztán ahhoz a problémához vezetett, hogy felfedezéseiket teljes értékű válaszokként kezelték, s így a lét kérdése „megoldottá” vált a filozófusok szemében.
Heidegger épp abban alkotott nagyot, hogy e fejezettel, mint egy befejezi az ősök munkáját, s megadja a létnek azt a hiányzó elemét, mellyel többé-kevésbé meghatározható: vagy is hogy a lét nem egy létező entitás, hanem egy folyamat, melyet a létezők nem tudnak kívülről szemlélni, hisz’ mindannyian a létbe vannak vetve. Heidegger szerint épp ez adja meg az elsőbbséget a lét kérdésének minden más filozófiai problémával szemben, hiszen az ember mindig a létezéshez viszonyítva határozza meg önmagát, s így hogyan lenne képes bármiről is nyilatkozni, ha még önnön helyzetével sincs tisztában a létezésben?
Forrásmű:
Martin Heidegger: Lét és idő, GONDOLAT, Budapest,1989
