Bevezetés
Az ázsiai kontinens mindig is két nagy kultúra hatása alatt állt. Ezek az indiai és a kínai civilizációk, kultúrák. Az évezredek során mindkettő jóval túlterjesztette saját földrajzi határain mind politikai, mind kulturális befolyását. Bár Indiában nem alakult ki egy olyan hosszú ideig egységes politikai rendszer, mint Kínában, de vallási és filozófiai vívmányai még is sokkal jelentősebb mértékben tudtak elterjedni a hatalmas földrészen, mint vetélytársáéi. A két nagy indiai vallási-filozófiai rendszer, a „hinduizmus” (az idézőjel indokolt, hiszen ilyen vallás nincs, csupán egy gyűjtő név) és a buddhizmus, főleg Belső-Ázsiában és Dél-Kelet Ázsiában terjedt el, sőt utóbbi
még a kínai kulturális „fennhatóság” alatt álló területeken is elterjedt, s a sajátos kínai vallási filozófiai rendszerekkel szintézist alkotva járult hozzá különböző kultúrák fejlődéséhez.
S hogy mi is volt ez a „sajátos kínai vallási-filozófiai rendszer”? Alapvetően kettőt különböztethetünk meg (konfucianizmus és taoizmus), de esetünkben most a konfucianizmus az érdekes. Azt sem lehet igazából eldönteni, hogy a konfucianizmus voltaképpen micsoda? Vallás? Filozófia? Hagyományok és szokások puszta gyűjteménye? Egyik sem, vagy épp hogy mindegyik? Ezek a kérdések nagyon nehezen eldönthetőek, de talán jelen dolgozat segíthet egy kicsit árnyalni a kialakult képet. A magam véleménye szerint a konfucianizmus a legjobban nagy vetélytársára, a buddhizmusra hasonlít a legjobban ebben a kérdésben: mindkettő filozófia, vallás és hagyomány is egyben, s még sem teljesen csak ez, vagy csak az. Ahogy a buddhizmus tanítja: is-is, sem-sem.
Végső soron eme dolgozat célja bemutatni a konfucianizmus fejlődését és belső eltéréseit, különbségeit önmagával szemben. Ez első olvasatra furcsának, különösnek hathat, de érdemes megjegyezni: ahogy az idő előrehalad, egy rendszer változik, s alapvető különbségek mutatkoznak meg az általunk utolsóként megélt állapot és a kezdeti stádium között. Igaz ez bármely rendszerre, Nyugattól Keletig. E tekintetben a konfucianizmus két jól elkülönülő részre osztható: a klasszikus értelemben vett „konfucianizmusra”, vagy is Konfuciusz és Menciusz „eredeti” (-nek titulálható) tanításaira, illetve az ebből kidolgozott ideológiára; valamint az eme ideológia államszervezeti „bukása” miatti reformtörekvésekből származó, nyugati kifejezéssel élve, „neo-konfucianizmusra”.
A konfucianizmus
Kína történetének legnagyobb hatású kulturális és filozófiai jelensége az, amit konfucianizmusnak nevezünk. Alapítója, Konfuciusz, I. e. 551-től I. e. 479-ig élt Kína keleti részén, Lu fejedelemségében – a mai Santung tartományban. Kína legjelentősebb filozófusainak egyike. Bölcseleteit a Lun jü című mű tartalmazza, melyet tanítványai, illetve azok követői jegyeztek le. Konfuciusz alapította meg az „írástudók iskoláját” (zsu csia), amit Nyugaton konfuciánus iskolaként ismernek. Tanításai a kínai kultúra és gondolkodás alapjává váltak.
A konfucianizmus fő tanításai az erényekre, és a társadalom tagjainak egymással való kapcsolataira vonatkoznak. Ez utóbbit az Öt kapcsolat néven ismerték: Úr-szolga, apa-fia, férjfeleség, idősebb fivér-fiatalabb fivér, barát-barát.2 Az Öt kapcsolat, kiegészülve az idősek tiszteletével, illetve magával az Ős-kultusszal, nagyban lemerevítette nem csak a kínai társadalmat, de a konfuciánus gondolkodást is.
Tanításai és fő művei: Hat klasszikus néven ismertek, ezek: 1. Változások könyve, 2. Dalok könyve, 3. Írások könyve, 4. Szertartások könyve, 5. A zene könyve, 6. Tavaszok és őszök krónikája. A mester a társadalom, állam számára hasznos emberek kinevelésére törekedett. Igyekezett a létező dolgokat és az azokat jelölő neveket összhangba hozni, szerinte a dolgoknak meg kell felelniük az ideális lényegnek. Konfuciusz szerint az univerzális erők kihatnak az emberi világ dolgainak kimenetelére. Éppen ezért rendkívül fontosnak tartotta a szertartásokat, amikkel befolyásolni lehetett ezeket az erőket.
Mengzi- (i.e.371-i.e.289) (ismert nevén Menciusz) idealista konfuciánus volt, aki a Zou államban született. Mengzi mestere Konfuciusz unokájának a tanítványa volt. Tagja volt a Jixia Akadémiának, Qi-fejedelemségben. Mengzi az emberi természet jóságát hirdette, ugyan akkor elismerte, hogy az emberben vannak bizonyos elemek, amelyek gonoszságot is szülhetnek. Bevezette a fokozatokra osztott szeretet elvét, mely szerint különös szeretet csak a közeli hozzátartozókat illeti meg, de ezt a szeretet ki lehet terjeszteni. Politika-filozófiájában az állam
morális intézmény, az állam vezetőjének erkölcsi vezetőnek kell lennie. Ha ez nem így van, a nép kötelessége fellázadni. Mengzi szerint kétfajta uralkodó van: a wang király (erkölcsös), illetve a ba hegemón (erőszakos).
Xunzi- (i.e.298-238) a Zhao fejedelemségben született (Hebei és Shanxi tartományok déli részén). Szerinte az ember eredendően rossz, minden ami jó és értékes az az emberi erőfeszítés eredménye. Ebből levezetve Xunzi szerint a kultúra az ember vívmánya. Ám az emberi természetet művelni kell, ugyan is születéstől fogva megvan az emberben a haszon, és az érzéki örömök iránti vágyódás. Eképpen a legfontosabb a társadalom rendjének megtartása, és viselkedési szabályok betartása. Ehhez szükségképpen járulnak a szertartások (li) fontossága, illetve helyes mérték alkalmazása is. Xunzi-nél a legfontosabb szertartások az elhunyt ősökhöz bemutatott áldozatokhoz kötődnek.
Dong Zhongshu- (i.e.179-104) Hebei déli részén született. Az ő hatására lett a konfucianizmus a Han-dinasztia ortodox hite, s így hozzá kötődik a kínai hivatalnoki vizsgarendszer kialakítása is. Fő műve a „Tavaszok és őszök ékessége” (Chunqiu fanlu). Rendszerében az univerzum tíz összetevője: az Ég, a Föld, a yin és yang, az Öt Elem (fa, tűz, föld, fém, víz), és az ember. Természettörvénye: a yin és yang váltakozása. Dong Zhongshu szerint a
kultúra és civilizáció teljesíti ki a világot. Az emberi tudat alaptermészetből (xing) és érzelmekből áll (qing), és az emberi kapcsolatokban is érvényesül a yin-yang elv. Az Öt kapcsolat elvéből (uralkodó-alattvaló, apa-fiú, férj-feleség, báty-öcs, barát-barát kapcsolata) a három fő a san kang (három húr). Megnevezi az Öt konfuciánus alaperény (wu chang): emberség (ren), igazságosság (yi), szertartásosság (li), bölcsesség (zhi) és bizalom (xin). Véleménye szerint az uralkodónak jutalmak és büntetések segítségével kellene kormányoznia. A kormányzás alapja az Égi és az emberi világ kapcsolata, a négy évszak pedig a kormányzás négy útja (nagylelkűség, jutalmak, büntetések, kivégzések). Az égi harag természeti csapások útján mutatkozik meg.
A neo-konfucianizmus
A kínai császárság eszmei alapjául a korai Han-kortól, tehát az i. e. 2. századtól a konfucianizmus szolgált. Minthogy azonban – a konfuciánus szent könyvekkel ellentétben – a világ változott, a konfuciánus eszméket folyton újra kellett értelmezni, a könyveket újabb és újabb kommentárokkal kellett ellátni. A legfontosabb ilyen újraértelmezés a Song-korban, a 11-12. században történt, az ún. neokonfuciánus filozófusok által. A legfontosabb közülük Csu Hszi (Zhu Xi, 1130-1200) volt. A neokonfuciánusok arra törekedtek, hogy a konfuciánus eszméket alkalmazhatóvá tegyék a modern világra, illetve arra, hogy az addig szinte teljesen világi jellegű
konfucianizmust ötvözzék bizonyos metafizikai, természetfeletti elemekkel, ezzel – a rivális taoizmushoz és buddhizmushoz hasonlóan – kielégítsék az emberek transzcendencia iránti igényeit is. Ennek az új elvárásnak a szellemében Csu Hszi újraértelmezte a konfuciánus klasszikusokat, s ezzel összefoglalta és rögzítette a neokonfuciánus tanításokat.
A neokonfucianizmus igazi jelentősége abban állt, hogy a Déli Song második felétől kezdve egészen a huszadik század elejéig ez volt a konfucianizmus egyetlen hivatalos és megengedett értelmezési módja, és mint ilyen, a hivatalnokvizsgák kizárólagos anyaga. Emiatt fontos szerepe volt a kínai szellemi elit gondolkodásának megmerevedésében, alkalmazkodóképességének csökkenésében.
Mint már említettük, a hivatalnokok kiválasztására alkalmazott vizsgarendszert Han Vu-ti császár vezette be a Kr. e. 2. században. Azonban a Han-kortól egészen a Song-kor elejéig nem ez volt a hivatalnokok kiválasztásának egyetlen módja: a legtöbb állást ajánlás alapján töltötték be, és sok hivatal örökölhető vagy megvásárolható volt. A Song-kor elejétől a nagy múltú, gazdag családok hatalmának letörése érdekében az uralkodók egyre bővítették a csak sikeres vizsga letételével megszerezhető állások arányát, míg végül, a Déli Song idejétől kezdve – egy két
megvásárolható alacsony hivatalon kívül – kizárólag a hivatalnokvizsgák letétele után kerülhetett be valaki az állami bürokráciába, vagyis az uralkodó osztályba. A felemelkedés egyetlen útja tehát a tanulás maradt.
Ugyanekkor a vizsgák kizárólagos anyagává 1313-tól a konfuciánus klasszikusok Csu Hsziféle értelmezését tették. Ennek következtében a kínai császárság Déli Song utáni évszázadai során a törekvő és tehetséges kínaiak életük nagy részét egy bizonyos filozófiai iskola egy bizonyos szemléletű értelmezésének magolásával töltötték (a vizsgafokozat megtartásához ugyanis az embernek élete végéig meghatározott időnként ismétlő vizsgákat kellett tennie, egyébként elvesztette a sikeres vizsgával járó kiváltságokat). Ez igen károsan hatott Kína további fejlődésére: a kínai gondolkodást szűk sémák közé szorította, kiölte a kínai elitből az eddig oly jellemző alkotó, feltaláló szellemet, a kínai uralkodó osztályt alkalmatlanná tette az új körülményekhez való
alkalmazkodásra – és tette mindezt éppen azokban az évszázadokban, amikor az európai gondolkodás kitört a középkori keretekből, s megteremtette a nagy felfedezések, a gyarmatosítás és az ipari forradalom szellemi alapjait.
Összegzés
Ami tehát elmondható összehasonlítva a konfuciánus és a neo-konfuciánus irányzatokat, hogy bár különböző módokon, de mind a két irányzat ugyan azt az eredményt szerette volna elérni: megváltoztathatatlanná tenni a folyton változót. Ilyen értelemben mind a két kísérlet kudarcot vallott. A hagyományos, vagy „klasszikus” konfuciánus elképzelések a népi hagyományokból és szokásokból táplálkoztak (legalább is kezdetben), s ezek örök érvényűségét hirdették, így remélve egy békés, változatlan világrend felállítását. Nyilván valóan ez lehetetlen volt, mivel ezen elképzelések teljesen figyelmen kívül hagyták a külső kulturális tényezőket.
Bár a neo-konfucianizmus, mondhatni, felismerte a hibát, azt elismerni még sem volt hajlandó. Jól jellemzi a helyzetet, hogy igyekeztek tanításaikat a népszerű buddhista és taoista világnézetekhez igazítani, s válaszokat adni azokra a kérdésekre, melyekre a régi konfuciánus filozófia nem tudott vagy nem akart, de a másik két irányzat készséggel válaszolt, s amelyek láthatólag az egyszerű, hétköznapi embereket is jobban érdekelték. Azonban ez a kísérlet is csak felemásan sikerült: ugyan is a rendszer a legnagyobb hibáját továbbra is magában hordozta. Ez pedig nem volt más, hogy még a neo-konfuciánus gondolkodás is foggal-körömmel ragaszkodott a
dolgok megváltoztathatatlanságához.
Források
* Sinológiai Műhely: Mítoszok és vallások Kínában (Szerkesztette: Hamar Imre), Balassi Kiadó,
Budapest, 2000
* Hans Küng – Julia Ching: Párbeszéd a kínai vallásokról, Palatinus, Budapest, 2000
* http://hu.wikipedia.org/wiki/Konfuciusz
* www.innerasia.hu/ public/koreai_konfucianizmus.doc
