1., Bevezetés

A kard, bár nem a legősibb fegyver, eredete még is homályos, ugyanakkor kétségtelenül az egyik legmeghatározóbb fegyver az emberi kultúrákban. Alakja köré legendák, misztériumok, filozófiák alakultak ki, és hatottak évszázadokon keresztül. A mágikus kard toposza számtalan nagy civilizációban felbukkan. Miért? Mi a különleges a kardban annyira, hogy sajátos kulturális elemmé nőtte ki magát számtalan pontján Földünknek? Elsősorban azért, mert használata ügyességet, hozzáértést kívánt, s a tudás, mint olyan, az emberi történelem nagy részében erősen misztifikálva volt, ahhoz csak kevesen férhettek hozzá.

Így nem nehéz elképzelni, hogyan alakulhattak ki a legendás kardforgatók és mágikus képességű kardjaik legendái, melyekkel több tucat ellenfelet is legyőzhettek, s amelyek sohasem törhettek el. Hasonlóan nagy tisztelet és félelem övezte azokat az embereket is, akik ezeket a kardokat készítették. A kardkovács az évszázadok alatt különálló mesterség volt, s ameddig csak a kard megőrizte előkelő helyét a társadalmi megbecsültségben, addig a kardkovácsok is óriási tiszteletnek örvendtek.

Jelen dolgozat célja az első elemre, a kardhasználatra, a tudásra koncentrál, s kívánja bemutatni a keleti és nyugati kardvívás eltéréseit, hasonlóságait. Jelen sorok írója maga is lassan egy évtizede foglalkozik e fegyver japán változatának hagyományosan harci alkalmazhatóságával, illetve annak begyakorlásával. Itt rögtön meg kell jegyeznünk, hogy japán részről két kardvívásról beszélünk: a kendo-ról és a kenjutsu-ról. Az előbbi egy modern harci művészet és küzdősport, mely, mint látni fogjuk alább, a 18-19. század békés korszakában fejlődött ki a kenjutsu-ból. Maga a kenjutsu az, ami a valódi kardvívást testesíti meg, technikái versenyszerű használatra szinte
alkalmatlanok, mivel szabályok által lehatárolhatatlanok. Amikor hagyományos japán kardvívásról beszélünk, alapvetően a kenjutsu-t értjük alatta.

A nyugati kardvívás tekintetében egészen másféle problémákba ütközünk. Míg a kendo és a kenjutsu két jól elkülöníthető, ám egymást kiegészítő rendszer, itt a stílusok nem különülnek el élesen egymástól. Ugyan akkor itt is fenn áll az az egymástól való folyamatos eltávolodás, ami a régi, középkori, vagy éppenséggel a 19. századi kardvívás, és a modern sport-vívás között fenn áll. Ennek nagy hajtóereje az, hogy az európai kardvívás az idők folyamán, az állandó csiszolódás eredményeképpen lassan eltűnt, s hosszú átmenetekkel adta át a helyét a ma ismert vívásnak.

Ma, a lőfegyverek korában, a kardvívás már nem tekinthető valódi harci tevékenységre való felkészülésnek. Azonban ha gyakorlásba kezdünk, nem szabad félváról vennünk, hanem úgy kell gyakorolnunk, mintha valóban arra készülnénk, hogy karddal kelljen megvédenünk az életünket. Máskülönben a gyakorlás hasztalan lesz.

2., A japán kardvívás fejlődéstörténete

A japán stílusú kardvívás kezdetei a mitológia homályába vesznek. Annyi bizonyos, hogy a rendszerszerű kardvívás-oktatás a X. század folyamán kezdődött meg, elsősorban katonai központokban, ahol a kardvívás csak egy volt a sok harci módozat közül, amit a korban tanítottak. Érdekes, hogy a kardnak Japánban egészen a XVI. századig nem sok jelentősége volt a harcban, csak másodlagos, kisegítő szerepet játszott, illetve bizonyos szakrális funkciókat látott el, elsősorban a japán természetvallás, a shinto szertartásainál segédkezve.

A kenjutsu gyakorlása során kezdetben vagy igazi kardot (kent), vagy pedig fából készült gyakorlókardot (bokutót) alkalmaztak. A Maniwa Nen ryu és a Shinkage ryu edzésein fukuro shinait (bőrrel bevont, bambuszlapokból álló gyakorlókard) alkalmaztak, a sérülések elkerülése érdekében. A Jikishin Kage-ryu Kenjutsu az első ryuk egyike volt, amiben 1711 körül a shinai-al való gyakorlást mint kötelező tréningmódszert vezették be. Egyik mestere, Yamada Heizaemon először kezdett kísérletezni egy védőöltözettel (bogu), ami a fejet és az alkart fedte. Követői összekötötték ezt a védőfelszerelést a shinai-geikóval, a Jikishin Kage-ryuban. Ez az edzésmód jelenti a mai
kendo alapját.

A kenjutsuban kiemelt szerepe van a formagyakorlatoknak. Ezek nem csupán betanult, "üres" formák, hanem olyan gyakorlatok, mondhatni "mozgó tankönyvek", melyek magukban hordozzák az adott stílus tudásanyagát. A formagyakorlatok, japánul katák, olyan összetett mozdulatsorok, melyek változatos harci helyzeteket imitálva avatják be a gyakorlót a stílus technikáiba és szellemiségébe. A legtöbb kenjutsu iskolában különböző katák szolgálnak az alapok, vagy is a kihon betanítására (állások, lépés, támadások és védések, távolság érzékelés), illetve külön, magasabb szintű gyakorlatok a tényleges harci technikák elsajátítására, amik egyszerűen nem működnek a kihon-katák pontos ismerete nélkül.

A régi időkben, vagy is még a kendó kialakulása előtt, az iskolák mindössze néhány formagyakorlattal rendelkeztek, az edzések ezek vég nélküli ismétléséből álltak. Ahogy a tanítvány haladt előre, a folytonos és állandó ismétlést meg-meg szakították küzdelmek, általában a mesterrel, vagy valamely magasabb szintű tanítvánnyal, melyekből a mester leszűrte tanítványa felkészültségét. Idővel, amikor a stílus katáit a tanítvány teljesen és tökéletesen elsajátította, akkor a mester egy vizsgával (melyben fontos szerepe volt a küzdelemnek is) próbára tette a tanítványt, majd kiállított számára egy szintjének és tudásának megfelelő diplomát.

Ahogy azonban kialakult a kendóban is jól ismert védőfelszerelés, a kenjutsu oktatása is némiképp átalakult. A 19. századra a katák gyakorlása jól elkülönült a szabad küzdelemtől, s előbbi már csak a kezdőbb szintű tanítványok feladata volt, míg a szabad küzdelmet csak a magasabb, haladó szintű tanítványok űzték. Ez az alábbi módon nézhetett ki: a kezdő gyakorolók tanulták a klasszikus katákat, a haladóbbak már boguban gyakorolták ugyan ezeket, amikor is teljes erővel kellett végrehajtaniuk a technikákat. Ennek legmagasabb szintje volt az, amikor a szemben álló tanítványok már a tanult technikákat egyre kötetlenebbül alkalmazhatták. Ez azt jelenti, hogy meghatározott támadásra kellett valamilyen szabadon választható, de korábban tanult megoldással
válaszolniuk. A tanítványság legmagasabb szintje az volt, amikor már mind a támadások, mind a védekezések és ellentámadások is teljesen szabadon választottak és végrehajtottak voltak, vagy is elérkeztünk a tényleges szabad küzdelemhez.

A kendo 19. századi kialakulása, és a modernizálódó Japánban való egyre gyorsabb térnyerése a modern idők kihívásaival együtt fokozatosan háttérbe szorították a kenjutsut. Az Edokor végének mint egy 5-700 kenjutsu iskolája az 1940-es évekre 20-30 darabra csökkent. A háborús vereség, és a harci művészetek (átmeneti) betiltása tovább gyengítette ezt a fajta művészetet, s mára csupán néhány ősi iskola maradt fenn. Ennek a tendenciának megfelelően alakult a kenjutsu oktatási irányvonala is az egyes iskolákban. A cél az iskolák tovább élése lett, a küzdelmek teljesen háttérbe szorultak. A legtöbb kenjutsu iskolában szinte csak is a formagyakorlatokat (mint az adott iskolák "lényegét", "magját") gyakorolták, a szabad küzdelmet, hogy az ne veszélyeztesse a stílus fennmaradását, teljesen kivették a tananyagból. Emellett elkezdtek egyes formagyakorlatok az adott stílusokon kívül is terjedni, sok karate, aikido vagy kendó edzésen látni kenjutsu iskolák egy-egy gyakorlatát.

Ez az "irány" egészen a mai napig tart, bár egyes mesterek már elkezdték felismerni ennek hibáit is. Mivel a gyakorlatok csupán felkészítettek a tényleges küzdelemre, annak nem-gyakorlása pont a formák egyik fontos elemét vette ki, s alakította át a gyakorlatokat üres "bábbá". Ezek után, néhány éve kezdték el egyes iskolákban újra bevezetni a boguban való gyakorlást, méghozzá a 19. századi metódus szerint. Ezzel újra "tartalommal", élettel" telt meg a kendzsucu.

3., A hagyományos japán kardvívás filozófiája

A kenjutsuban hagyományosan két féle filozófiai irányvonalat különböztetünk meg: az Itto-ha és a Shinkage-ha vonalakat. Az előbbi, amely tisztán a technikára koncentrál, s egyetlen célja a technikailag tökéletes mozgás kialakítása, páratlanul erős vágásokkal. A Shinkage-féle nézetek ezzel szemben sokkal érdekesebbek. Ezek az irányzatok a kardvívást a tudatfolyamatok megnyilvánulásai ként értelmezték, s ennek megfelelően is igyekeztek a saját tudatuk uralásával, mintegy belülről kifelé haladva, tökéletesíteni a technikákat. Mivel jelen fejezet a kenjutsufilozófiájáról szól, ezért a Shinkage-vonalat fogom ismertetni.

Elsősorban a kenjutsu filozófiájára a legnagyobb hatást a buddhizmus tette. Ez két nagy jelentőségű harcművészeti értekezésben, Takuan Soho Fudochishinmyoroku3, és Yagyu Munenori Heiho Kadensho című műveiben kerül kifejtésre.4 A fő vezérelv a buddhizmus tudatra vonatkozó tanításainak alkalmazhatósága a kardvívásban. E tekintetben Munenori műve a japán harcművészetek egyik legfontosabb írásos dokumentuma.

A Heiho Kadensho központi gondolata az „elme betegségei” körül forog. Lényege, hogy az emberi tudatfolyamatokat, s azok cselekvéssé válását az alábbi szakaszokra osztja fel: az akció észlelése, az ellenakció kigondolása, az ellenakció végrehajtása. E három osztatú sorozatból Munenori célja, hogy kikapcsolja a gondolkodást, mivel az lassítja a vívó reakcióját. Így csak észlelés és ellenakció maradna. Azonban ez nem egyszerűen csak gyorsaságot jelent. Alapvetően négy tényezőnek kell érvényesülnie a vívásban: az erőnek, a gyorsaságnak, a technikának és a stabil tudatosságnak.

Az erő alatt nem szabad egyszerűen a minél nagyobb fizikai erőt érteni. A testi erővel való bánni tudás nem azt jelenti, hogy fokozatosan növeljük a saját testi erőnket, s minél erősebben vágunk, annál hatékonyabbak leszünk. Ugyan is, ha túl erősen vágunk, a kardunk megszaladhat, illetve amúgy is lassan tudunk csak mozogni. Ha túl kicsi erővel vágunk, a támadásunk hatástalan lesz, és kiverik a kezünkből a kardot. Az erő alkalmazásának vannak módozatai, trükkjei, melyekkel hol erősebben, hol gyengébben forgatjuk a kardunkat.

A gyorsaság, mint azt megjegyeztem, egy fontos tényező, de nem a legfontosabb. Ahhoz hogy gyorsak legyünk, rugalmasnak kell lennünk, ám minél gyorsabbak vagyunk, a vágásunk annál pontatlanabb lesz, és veszít valamelyest erejéből is. A legfontosabb feladat egy „optimális gyorsaság” elérése, egyensúlyba hozni az erőt és a technikát a sebességgel.

A technika megint csak nem válasz önmagában mindenre, mivel gyorsasággal vagy erővel bármikor kijátszható. Emellett a technikák száma végtelen, s így minden technikának van egy ellen technikája, annak is egy ellen technikája, s így tovább... Tehát a technikai tudás soha nem elegendő önmagában. Sőt, mondhatni az erő és a sebesség csak részei a technikának, s még így is kevés.

Mert a megoldás kulcsa a tudatban rejlik, és itt kanyarodunk vissza a kenjutsu filozófiájához, aminek az alapja Munenori (és Takuan) műve. Ahhoz, hogy ezeket a tényezőket harmóniába rendezzük, harmonikus tudatra van szükségünk. Ezt a tudat hármasságán keresztül tudjuk elérni. Ez a hármasság a fudoshin, a zanshin és a mushin fogalmak hármassága.

A fudoshin a rendíthetetlen elme, mely nem inog meg kétségektől, és nem zavarja semmi. A zanshin az a tudatállapot, amelyben elengedjük a történéseket, megszabadulunk azok tudati lerakódásaitól és visszatérünk a harmadik tudatállapothoz, mely elválasztja, de egyben össze is köti az előző kettőt: a mushin állapotához. A mushin az üres elme, pontosabban a Zen által preferált Tiszta Tudat állapota, mely nem címkéz, nem minősít, csupán csak éberen figyel, s alapvetően hagyja, hogy a tudaton csak úgy átfollyanak a tapasztalások.

Ezek az elvek minden, a japán kardvívás elméletével, filozófiájával foglalkozó írásmű meghatározó alapvetései, kezdve a középkori írásoktól a modern budo-elméleti értekezésekig. Egy dologban érdekes még a japán kardvívás filozófiája: nagyon nagy hangsúlyt fektet a kardhasználat morális, erkölcsi alapjaira. Különösen híres Yagyu Munenori művének az a tézise, hogy bár ölni bűn, még is, ha egy nagyon gonosz embert ölünk meg, aki sokaknak okoz szenvedést, akkor a sok elnyomottnak úgymond „életet adunk”, ezáltal tulajdonképpen jót cselekszünk. Ez a gondolat egyértelműen nagyon erős konfuciánus hatású.

4., A nyugati kardvívás fejlődéstörténete

A nyugati kardvívás fejlődéséről elég kevés információ található, szemben a kardok típusának fejlődésével, mely bőséges mennyiségben lelhető fel12, különféle írásművek formájában. Ami elmondható, az az, hogy ez a történet egy utólagosan rekonstruált történet, melyet elsősorban a kísérleti régészet, illetve a fennmaradt vívó-kódexek írásai alapján próbálnak elkészíteni. Ennek okán számtalan rendszer és elképzelés létezik, melyek azonban, biztonságosnak vélt megfontolásokból, leginkább egy egy korszakra korlátozzák le érdeklődésüket.

A modern „sportszerű” vívás előzménye volt az ókori botvívás, a gladiátorok vívóküzdelme, és a középkori bajvívás. A modern „sportkard” őse a hajlított pengéjű szablya, a párbajtőr előzménye az egyenes pengéjű rapier, a mai tőr előzménye a könnyű, hajlékony pengéjű fleuret volt. A kardvívó-sportág a reneszánsz kor végén alakult ki, amidőn a nehézfegyverzet háttérbe szorult, s elterjedtek a könnyebb, nagyobb hatékonyságú fegyverek, illetve ezek elhárítására alkalmas öltözékek (mellvért, sisak).

A következő évszázadokban a vívás központja Itália, s elsősorban Bologna lett. Az első hitelesen megállapítható vívókönyv szerzője Camillo Agrippa, amit 1553-ban adtak ki. A Trattato de Sciencia d’ Armee cimű műben a vívást, mint harcművészetet mutatta be, és összefoglalta a korszak minden ismeretét a támadáshoz és a védekezéshez szükséges mozdulatokról. A XVII. - XVIII. század-ban a sportág elterjedéséhez hozzájárult a párbajozás elterjedése egész Európában. A párbajkultusz tovább egyszerűsítette a fegyverek és az öltözékek további fejlődését. E korszak újítói a franciák voltak. Charles Besnard a párbajozásról szóló könyvében először szólt a sportszerű vívásról, vagyis arról, hogy a párbajok a legtöbbször nem halálos kimenetelűek voltak. A cél az ellenfél szúrófegyverrel való legyőzése volt. Ehhez hozzájárult XIV. Lajos francia király udvarmestere találmánya, a bőrből készült fejvédő, majd a XVIII. század végén a fémrostélyos sisak.

A modern vágófegyver, a mai kard, olasz vívómesterek nyomán vált ismertté. Giuseppe Radaelli a könnyebb kardot nem csuklóból mozgatta, hanem rögzített csukló mellett könyökből vezette le, mintha a penge az alkar folytatása lenne. Iskolája a Scuola Magistrale volt, s az innen kikerült mesterek terjesztették el ezt a módszert.

5., A nyugati kardvívás pre-filozófiai koncepciói

Miért beszélünk a nyugati vívásban pre-filozófiáról? Ennek oka, hogy a nyugati kardvívás alapvetően a technikai ügyességre épül, amit a test és a fegyver kombinációjával ér el. Szemben a japán megoldással, a tudati folyamtok szinte semmilyen figyelmet nem kapnak, s a tudat „művelése” a harc szempontjából másodlagos. Ha fellapozzuk a fennmaradt vívó-kódexeket, gyakorlatilag csak technikai leírásokat találunk.

Azonban, bár meglehetősen későn, de itt is megjelennek olyan elképzelések, koncepciók, amelyek már kicsit túlmutatnak a fizikai megvalósításon, mondhatni elkezdenek kutatni abba az irányba, amit a japán kardvívás már 2 évszázaddal korábban elért. A XIX. században egy francia vívómester például így nyilatkozik: „a tempó a vívás szíve, a tempóérzék a lelke, a tempót érezni a szívben kell.” Hogy ez miért fontos? Mert ahogy az idézet is állítja, a „tempót”, a ritmust azt érezni kell, nem lehet tanulni, ahhoz valami belső érzéket kell kifejleszteni, amihez gondolkodni, elmélyedni kell. Gyakorlatilag úgy kezdenek el lassan a tudat működésére figyelni a nyugati kardvívók, hogy azt nem mondják ki nyíltan.

Bár a nyugati vívásban is fontos szerepe van a vallásnak, jelen esetben a kereszténységnek, az még sem hat olyan megtermékenyítően a vívásról való gondolkodásra, mint hatott a buddhizmus és a konfucianizmus keleten. Ennek igen sok oka van. Az egyik például az, hogy a fegyver használat, melyről a bevezetőben már megemlítettem, hogy igen különleges, mondhatni mágikus dolog volt a korai időkben, jóval korábban kezd el profanizálódni nyugaton, mint keleten. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy szemben a kelettel, ahol a fegyverforgatás csak egy szűk csoport kiváltsága volt, ám csak a legritkább esetben járt hozzá társadalmi pozíció; addig nyugaton ez épp ellentétes volt: bárki tanulhatott kardvívást, és akár sokra is vihette (persze a harcos múltból származó szűk „nemesség” itt is volt).

Ebből az okból kifolyólag a kardvívás tömegtermékké vált, sokkal nagyobb számban volt elérhető tudás, mint Japánban. Ugyan ez érvényes magának a kardnak a misztikumára is. Még a legjobb toledói kardok is „tömegterméknek” minősültek a japán kardkovácsok munkáihoz képest, már ami a mennyiséget és nem a minőséget illeti. Ezek a tényezők mind mind hozzájárultak ahhoz, hogy a nyugati vívás körül nem alakult ki olyan mély filozófiai gondolkodás, mint keleten. Ez azonban nem tekinthető továbbra sem minőségi különbségnek. Az adott keretek között ugyan is ez tökéletesen megfelelt.

Európa történelme során amúgy sem volt az a tipikus hely, ahol a harci tudományok művészetekké fejlődhettek volna. Nem volt egyetlen hatalmas és erős, hosszan fennálló, stabil birodalom (Kína), sem pedig egy nagyon elszigetelt, még is kulturálisan igen kifinomult állam (Japán), mely „ráért” volna a kardvívásról filozofálni. Európa történelme a szüntelen háborúk, és az ebből fakadó állandó technikai, technológiai verseny története is, így ilyen környezetben nem csoda, hogy az olyan „hétköznapi” dolgok iránt, mint a kardvívás meglehetősen materialista
szemléletű volt az érdeklődés.

6., Összegzés

A japán és az európai klasszikus kardvívás összehasonlításakor megfigyelhetjük, hogy míg az előbbi alapvetően szellemi, tudati folyamatként értékeli a kardvívást, s mint ilyen tudati működést, a művészet szintjére emeli, addig az utóbbi nagyon materiálisan, a fizikai világ síkjáról szemléli azt, s emiatt „beleragad” a hatékony, de „földhözragadt” praktikus megközelítésbe. A nyugati kardvívás egyik nagy problémája, hogy ebből a materialista, technikai megközelítésű szemléletből a mai napig sem sikerült a kitörnie, s nem sikerült stabil, a saját lábán megálló harci művészeteket létrehoznia, de minden esetre úgy tűnik kezd jó irányba tapogatózni.

Sokat segít ebben az, hogy a japán kardvívásban megtalálhatja önmaga tükörképét. A hagyomány őrző kardvívás összemérheti magát a kenjutsu-val, a modern sport-vívás pedig a kendoval. Azonban vigyázzunk az ilyen összehasonlításokkal. Manapság népszerűek az olyan események, ahol mondjuk egy szamurájpáncélba bújtatott illető vív meg egy lovagi páncélossal. Azonban ezek a párbajok nagyon kevés bizonyító értékkel bírnak. Ennek oka, hogy ezek a kardvívó-hagyományok egymástól ezer meg ezer kilométerre alakultak ki, teljesen más feltételeknek kellett megfelelniük, azaz alapvetően nem egymás ellen használatosak.

Úgy vélem, elsősorban a nyugatnak van mit tanulnia a kelettől. Azért, mert a nyugati kardvívás, köszönhetően anyagias természetének, elsorvasztotta a saját kardvívó hagyományát, amikor ezt a hagyományt feláldozta a hatékonyság oltárán (lőfegyverek). A japán kardvívás nyugati tanulmányozása hozzásegítheti a hagyományőrzőket a saját vívóhagyományuk jobb megértéséhez, sőt, talán meg-, vagy újraalkotásához is.

7., Felhasznált irodalom

* Berkes Zoltán: Az Oakeshott-rendszer, 2013
* dr Ujvári Mikós: Szamuráj harci szellem és küzdésművészet, Tisza Star kiadó, 1997
* Kardrendje.hu – Kard és ökölpajzs: Kard és ökölpajzs technikák és menetek Andre Liegnitzer,
Hans Talhoffer, Paulus Kal és a Gladiatoria alapján, 2013
* Miyamoto Musashi: Go Rin No Sho, Szenzár kiadó, Budapest, 2004
*Yagyu Munenori: Heiho Kadensho, Torii kiadó, Budapest, 2005