Pájer Csaba agyalgat

Első gondolatra mondhatnánk, egyszerűen jöttek az iszlám seregek, és kiirtották azokat a buddhistákat, akik nem voltak hajlandóak áttérni az iszlámra. Azonban a történelmi tapasztalatok nem azt mutatják, hogy pusztán ennyitől eltűnne egy vallás a nép köréből, pláne, ha ennek a vallásnak a kiterjedése kicsivel nagyobb, mint mondjuk Európa. Másrészről, viszont ha ez mégis így volna, fogalmam se lenne, mivel írjak tele hat oldalt. Az iszlám eme győzelmének több oka, vagy „síkja” van, melyek közül csak egy a katonai fölény, és az ezzel járó (már-már hagyományosan szükségszerű) pusztítás és üldöztetés is. Ám e mellett szerepet játszottak a vallási-ideológiai különbségek épp úgy, mint a korabeli India társadalmi szerkezete, vagy akár a politikai változások. Az alábbi dolgozatban igyekszem kifejteni, hogy ezen „síkok” együttes hatása hogyan is okozta a buddhizmus végleges elszakadását születése és első virágkora helyétől, mígnem a XX. században lassan vissza települ, ám már korántsem, mint kiváltságos, különleges Tan, hanem mint a több évezredes kasztrendszer bezártságából
menekülő társadalmi réteg, a kaszt alattiak legegyszerűbb és leghatékonyabb eszköze.

Először is fontos, hogy megnézzük, milyen volt a buddhizmus helyzete Indiában a Kr. u. VII-X. században, mikor az iszlám eljutott ide. A buddhizmus a kr.e. VI-V. századtól kezdve, amikor is feltehetőleg a történeti Buddha élt és tanított, aktívan jelen volt Észak-India mindennapi életében. Megerősödését és elterjedését nagyban segítette a korabeli bráhmin vallás és rendszer széthullása, illetve az ezt okozó „aszkétamozgalom”. A rivális filozófiák megkérdőjelezték a bráhminok tanítását, és ezzel együtt a vezetői hatalomban szerzett pozíciójukat. A világi uralkodók, a ksatríja származású királyok és hercegek felhasználták e filozófiákat, hogy kiszorítsák a politikai hatalomból a bráhminokat, és ahogy a buddhizmus szép lassan magába olvasztotta a különböző fontosabb aszkéta-gyülekezeteket, úgy került fokozatosan az uralkodók érdeklődésének középpontjába. Később egyre több uralkodó vette fel vallásának a buddhizmust, megfosztva a bráhminokat világi hatalmuktól, és ez által szétterjesztve a buddhizmust egész Észak-Indiában, valamint közvetve támogatást nyújtva az Indián kívüli területekre való eljuttatásához is.

Ám e módszernek volt egy nagy hátránya, és ezzel el is érkeztünk a buddhizmus eltűnését kiváltó okok közül az elsőhöz. Ugyanis azzal, hogy a buddhizmus az uralkodó elit vallása lett, hozzá kötődött e réteg mindenkori vezető szerepéhez. Vagyis, ha az adott buddhista uralkodó eltűnik, veszélybe kerül a buddhizmus léte a területen, rosszabb esetben vele együtt tűnik el. Kisebb lenne a veszély, ha az uralkodó rétegen kívül más társadalmi
csoportok is mélyen magukénak éreznék a buddhizmust. Ám, és itt derül ki a második ok, ez nem történt meg, vagy legalább is, túlzottan csekély mértékben. A buddhizmus megértéséhez mindig is szükség volt egyfajta „középosztálybeli” műveltséghez, márpedig India társadalmát legnagyobb részt a földműves parasztok teszik ki, és bár ők is a „középosztálynak” megfelelő vaisa-kaszt tagjai, érthető okokból jóval kisebb műveltséggel
rendelkeznek, mint mondjuk egy szintén vaisa kereskedő. Így aztán, természetes, hogy Buddha azon tanítása, hogy például a Lét szenvedés, teljesen hidegen fogja hagyni az egyszerű földművest, aki egész napját a földeken robotolva abszolút tisztában van a szenvedés mibenlétével; míg egy kereskedő, akinek azért elég sokszor jut szerencse és gazdagság, legalább is elgondolkodik, miért mondhat valaki ilyet. Emiatt aztán a buddhizmus
nem igazán tud megkapaszkodni a társadalom mélyebb rétegeiben, eltűnéséig a vezető hatalmaktól függ.

Most nézzük a katonai oldalát a dolognak. Egy átlagos indiai hadsereg az alábbi egységekből épül fel: nagyon sok gyalogos, némi mennyiségű harci elefánt, lovasság nem igazán van. Röviden igazi, hatalmas, ámde lassú, rosszul felszerelt és kiképzett tömeghadsereg. Ezzel szemben azok a hódítók, akik behozzák az iszlámot Indiába, szinte csak lovas-harcosokból álló, mozgékony, a VII-X. században már könnyű és nehézlovas egységekből szerveződött, viszonylag nem túl nagy hadseregekkel rendelkeznek. Ezen egységeknek az összecsapása rendre a hódítók sikereivel érnek véget, néhány ezres muzulmán seregek vernek szét több  tízezres indiai seregeket. Ezzel elérkeztünk a harmadik okhoz: a buddhizmus „létbiztonságát” egy adott területen képviselő hatalom nem képes magát megvédeni, ezzel eltűnik a buddhizmus biztos támasza is.

Az eddig felsorolt három ok tulajdonképpen a buddhizmus terjedésének történeti alakulására visszavezethető hiányosságként is értelmezhető. Ezekből kirajzolódni látszik egy folyamat, mely elvezet a buddhizmus megerősödésétől annak hanyatlásáig. Ez talán a legjobban így írható le: a buddhizmus nem képes megerősödni a társadalom alsóbb rétegeiben, ezért csak az uralkodó réteg vallása lesz, ez, és az uralkodó réteg - bráhmin
ellentét miatt függésbe kerül e rétegtől, ám az képtelen magát megvédeni a katonailag fejlettebb külső betörésektől, így a buddhizmus vele együtt tűnik el. Ám még mindig csak az okok egy részét tártuk fel, hiszen ha el is tűnik egy vallás, vagy kultusz, mindig meg van az esély, hogy visszatérjen, és még ha elnyomás alatt tartják is, de megerősödjön. A buddhizmus esetében miért nem ez történt?

A válasz egyszerű: az iszlám miatt. Mint fentebb utaltam rá, a buddhizmus, és tanainak megértéséhez szükséges egy bizonyos szintű kulturális műveltség, e miatt aztán nem tudott megerősödni azoknál a társadalmi csoportoknál, melyek a hódítás után is fenntarthatták volna. Ezzel szemben az iszlám nem ilyen. Elég ha csak megnézzük a hódító muzulmán seregek összetételét: főként nomád pásztorok, egyszerű emberek, akik nem a mélyenszántó, platóni-arisztotelészi filozófia iránti hajlamukról híresek. Vagyis az iszlám nem igényel különösebb műveltséget. Az iszlám mind vallási elméleteiben mind szertartási gyakorlatában egyszerűbbnek bizonyul a buddhizmusnál, sok esetben még a bráhmanizmusból lassan átforduló hinduizmusnál is. Egyszerűbb, könnyebben érthető világnézete, a mind a buddhizmustól, mind a bráhmanizmustól idegen istenképe és jutalmazási rendszere, melyben nincs helye az „újjászületés” és a szenvedések végtelen láncolatának, roppant
csábítóan hatott mind az egyszerű, földműves emberekre, mind a magasabb körök embereire. Ehhez járult aztán még a hagyományosan muszlim törzsek betelepülése is, mely felerősítette ezt a folyamatot.

Ezen okok, vagy mozgatóerők együttes hatására tűnik el a buddhizmus először csak Észak-Indiából, majd, mivel délen soha nem is tudott elterjedni (Srí Lanka kivételével), egész Indiából. Ám ez fel vet egy kérdést. Az indonéz szigetvilágban, melyben szintén elterjedt a buddhizmus, és szintén megjelent a X. században az iszlám, miért tűnt el a Buddha tanítása, jóformán nyomtalanul? Hiszen ezen a területen, az iszlám, és úgy általában, az összes, Indiát meghódítani szándékozó ember legfőbb ereje, a hatalmas ütőerejű nomád lovasság nem jutott el. Nem is juthatott, hiszen a ló köztudottan nem egy tengerálló állat. Ám ha kivesszük a „hadsereg” tényezőt, még mindig bőven akadnak erők, melyek kikezdték, és végül eltüntették erről a vidékről is a buddhizmust. Azonban a buddhizmus nem lett volna ilyen sikeres, ha nem rendelkezett volna kellő eszközökkel, melyekkel megvédhette volna magát a más ideológiák szellemi támadásától. Ha az iszlám úgy érkezik Indonéziába, hogy ott egy erős, és itt a lényeg, EGYEDÜLI buddhizmust talál, valószínűleg soha nem tesz szert számottevő befolyásra a térségben.

Csakhogy a buddhizmus, bár rövid idő alatt a szigetek legbefolyásosabb vallása lett, sosem volt egyedül. Mivel nem egy agresszív, csak önmaga létjogosultságát hirdető eszméről beszélünk, természetesen nem kezdte el elpusztítani a már korábban, vagy vele egy időben betelepülő vallásokat. Vagyis a buddhizmus mellett tovább létezett az ősi, varázsló-szellem hit, és a valamivel a buddhizmus érkezése előtt nem sokkal meghonosodott hinduizmus is. Összegezve, az iszlám végül is egy olyan környezetbe érkezett meg, ahol az embereknek volt választása, hogy melyik vallást vallják magukénak. És amint az emberek egyre nagyobb tömegei tértek át az iszlámra, megszaporodtak az atrocitások is, támadások érték a buddhista és hindu templomokat, szoborcsonkítások történtek, és a szent helyek megszentségtelenítése, meg miegymás, természetesen néha azért mind két oldal részéről. Látszólag úgy tűnhet, a buddhizmus igen gyenge lábakon álló vallás, hiszen gyakorlatilag még a szülőföldjéről is eltüntették, és legnagyobbrészt azokról a területekről is ahol először
meghonosodott, mint az afgán-perzsa törzsek (összefoglaló nevükön: pashtun) területei, vagy Indonézia. Ám a sikerei jelentősebbek mint veszteségei. Indokinában (a mai Burma/Mianmar, Thaiföld, Kambodzsa) a mai napig fennmaradt, ahogy Japánban, és Kínában is szabadon vallható, Tibetben államvallás, Mongóliában szintén. Érdekesség, hogy mind Burma, mind Kína kötelezi polgárait, hogy válasszanak az öt elismert vallási irányzat közül, és ezek egyike (annak ellenére, hogy mindig is szembe ment a diktatúrákkal), a buddhizmus, mind a két országban. Ezeken a területeken vajon még is miért maradt fenn? Hosszas töprengés után úgy gondolom, ennek oka, hogy ezek a területek magasabb fejlettségi szinten álló, stabilabb társadalmak voltak, melyekbe az uralkodó körök igényeihez már igen csak hozzá idomult buddhizmus, jól bele tudott illeszkedni. India annyiban kivétel, hogy bár itt is magas fokú államiságról, megmerevedett társadalmi szerkezetről beszélhetünk, azonban a vallási konkurencia, az ideológiai terjedés korlátai és a politikai széttagoltság együttes hatásai lehetetlenné tették a buddhizmus befolyásának megvédését, egy olyan, ideológiailag jól szervezett, és céltudatos eszmével szemben, mint az iszlám. Gondoljunk csak bele, az afganisztáni területek akkori lakói kis, agresszív törzsi közösségekben éltek, eleve csak a Kusán Birodalom idején lehetett őket éppen hogy integrálni a birodalom társadalmába. Ekkor virágzott is a buddhizmus. Ám, amint a történelem viharai elsodorták Kusánt, és a különböző, egybefogott népek szétszéledtek, a buddhizmus békés gyakorlói pedig, szerzetesek és világiak egyaránt, eltűntek a káoszba és kisebb-nagyobb háborúkba süllyedt térségből.

Mint fentebb említettem, attól, hogy egy vallás kiesik a vezető szerepből, még létezhet elnyomás alatt, sőt, idővel akár vissza is szerezheti az őt korábban megillető helyet (akár csak bármelyik eszme esetében). Befejezve a világban tett buddhista kalandozást, és visszatérve India földjére, nézzük meg, mi okozta azt, hogy a buddhizmus képtelen volt önerőből visszatérni, gyakorlatilag a XX. századig. Nos, kezdjük az anyagi feltételekkel. Ha egy uralkodót letaszít a trónjáról egy más vallású, s a helyébe lép, nagyon kicsi lesz az esélye, hogy az utód továbbra is támogatni fogja korábbi riválisa vallási nézeteit. Jelen esetben ahogy a buddhista (és azért hindu) uralkodókat elűzték az új muzulmán hódítók, megszűnt az anyagi támogatása a buddhista (és hindu) szerzeteseknek (hindu aszkétáknak, papoknak), ám ezt a buddhista szerzetesek még valahogy kibírták volna, akár csak az aszkéták, lévén, a társadalom alacsonyabb rangú, ám de közvetlenül körülöttük élő tagjaira támaszkodtak. A hindu papságot már kényesebben érintette. A következő lépcsőfok, az „élőerő” megvonása. Sajnos a hierarchikus, középkori (és néha mai) egyeduralmi rendszerekre oly jellemző módon, ha egy uralkodó áttért (jelen esetben
legtöbbször inkább megöletett, majd a helyébe lépett) egy másik vallásra, akkor az összes alattvalójának is kutya kötelessége volt vele áttérni. Ez azt jelenti, hogy az addig lelkesen adományozgató világi buddhista falusiak, hirtelen napi ötször kezdtek el imádkozni kelet felé fordulva, és eszük ágában sem volt a „hitetlen” szerzeteseket tovább etetni. Persze ez kissé eltúlzott, mivel mint minden a történelemben, ez is egy folyamat volt, csak történelmi léptékkel mérve hihetetlenül gyors.

A harmadik lépés, mely némi rokonságot mutat a kereszténység párszáz évvel későbbi ténykedésével, a vallási élet gyakorlására szolgáló tárgyi eszközök és helyek megsemmisítése. Az iszlám szigorúan tiltja az emberábrázolást. Ez nem is lenne baj, ha Mohamed próféta nem „felejtette volna el” odaírni azt is, hogy csak az iszlámban. Ergo minden létező művészeti alkotás, kép vagy szobor elpusztítandó, ami egy embert, Allah földi képmását örökíti meg. Így aztán, az Észak-Indiát uralmuk alá hajtó iszlám hadak elborzadva tekintettek az emberábrázolásoktól hemzsegő hindu és buddhista templomokra, és valami hihetetlenül gyors ütemben megkezdték azok porig rombolását. Csak olyan épületek és templomok menekültek meg, melyek már akkor évszázadok óta, elfeledve, romokban hevertek a sűrű dzsungel közepén. Ennek a pusztításnak estek áldozatul a buddhista sztúpák is, melyek a szerzetesek kolostorokban feljegyzett, vagy éppen fejben tartott tudásán kívül a legnagyobb ismeretanyagot birtokolták a buddhizmusról, domborművek formájában. Az utolsó szintje egy vallás eltűntetésének, ha végül a gyakorló hívőit is eltüntetjük. A mai esetekből kiindulva, és feltételezve, hogy a korabeli szerzeteseknek sem volt kisebb a Buddha Tana iránti elhivatottságuk, mint a maiaknak, elmondhatjuk, hogy valószínűleg a szerzetesek nem álltak át tömegesen az iszlám zászlaja alá. Valószínűbb inkább az alábbi két eshetőség. Egyrészt, azzal, hogy mikor a kolostorok közelében lévő falvak lakossága, akik eltartották a szerzeteseket, áttértek az iszlámra, akkor a kolostor lakói nem tehettek mást, mint visszatértek a világi életbe, s mivel feltehetőleg megtartották, már amennyire megtarthatták, szerzetesi fogadalmukat, gyermektelenül haltak meg, hozzájárulva ezzel a buddhizmus eltűnéséhez. A másik eset, ha az adott kolostor az utolsó rizsszemig küzd a fennmaradásért, oly annyira, hogy az már az új, iszlámista uraknak is szemet szúr (különösen az imámoknak). Ilyenkor általában kedves hittérítő megbízottak látogattak el hozzájuk, a biztonság kedvéért néhány katonával a társaságukban („de csak mert az utak veszélyesek ám”, persze), és kedves szóval igyekeztek meggyőzni a szerzeteseket arról, mennyire is helytelen dolog nem Allah útján járni. Ez sem valószínű hogy bejött. Ezért aztán keményebb eszközök is bevetődtek, amiket már jól ismerünk a keresztény inkvizícó esetéből, így ezekre nem is térnék ki, ám annyit még hozzá fűznék, hogy azért, ismerve az iszlám egyszerűségét, lényegesen emberibb megoldásokat használhattak: „Allah, vagy meghalsz”.

Végezetül azzal zárnám dolgozatomat, hogy utoljára összefoglaljam azokat a körülményeket, melyek miatt megvalósult a buddhizmus eltűnése, mind Indiából, mind a buddhizmus által egyszer már szilárdan uralt területekről, Indonéziából és kelet Perzsiából. Elmondhatjuk, hogy a buddhizmus nem foglalkozik más vallásokkal, ergo nem védekezik ellenük; ezért aztán könnyen sebezhető; a szegényebb és műveletlenebb társadalmi rétegek számára nehezebben érthető, emiatt ideológiai hátrányba kerül; hozzá van kötve az uralkodó osztályhoz, mert másként nem tudná leküzdeni a bráhmin-hindu papok politikai befolyását, de e réteg sebezhetősége az ő helyzetét is sebezhetővé teszi. Továbbá, szemben a későbbi Kínával és Japánnal, sem Indiában, sem Indonéziában nem alakul ki „harcos buddhizmus”, és a szerzetesek kísérletet sem tesznek önmaguk vagy rendszerük megvédésére a közvetlen Tan-átadás gyakorlatán kívül.

Források

- Takács László: A budhizmus története 1. (India), előadások (A fő keretek és irányvonalak,
valamint sok-sok történelmi információ. Buddha legyen áldott érte!)
- Ian Harris: A buddhizmus képes enciklopédiája (Egy nagyon jó könyv, a témámnak is két A4-
es oldal terjedelmet szenteltek, kár hogy az érdemi információ maximum egy öntapadós cetli
nagyságú.)

Bevezetés

Az ázsiai kontinens mindig is két nagy kultúra hatása alatt állt. Ezek az indiai és a kínai civilizációk, kultúrák. Az évezredek során mindkettő jóval túlterjesztette saját földrajzi határain mind politikai, mind kulturális befolyását. Bár Indiában nem alakult ki egy olyan hosszú ideig egységes politikai rendszer, mint Kínában, de vallási és filozófiai vívmányai még is sokkal jelentősebb mértékben tudtak elterjedni a hatalmas földrészen, mint vetélytársáéi. A két nagy indiai vallási-filozófiai rendszer, a „hinduizmus” (az idézőjel indokolt, hiszen ilyen vallás nincs, csupán egy gyűjtő név) és a buddhizmus, főleg Belső-Ázsiában és Dél-Kelet Ázsiában terjedt el, sőt utóbbi
még a kínai kulturális „fennhatóság” alatt álló területeken is elterjedt, s a sajátos kínai vallási filozófiai rendszerekkel szintézist alkotva járult hozzá különböző kultúrák fejlődéséhez.

S hogy mi is volt ez a „sajátos kínai vallási-filozófiai rendszer”? Alapvetően kettőt különböztethetünk meg (konfucianizmus és taoizmus), de esetünkben most a konfucianizmus az érdekes. Azt sem lehet igazából eldönteni, hogy a konfucianizmus voltaképpen micsoda? Vallás? Filozófia? Hagyományok és szokások puszta gyűjteménye? Egyik sem, vagy épp hogy mindegyik? Ezek a kérdések nagyon nehezen eldönthetőek, de talán jelen dolgozat segíthet egy kicsit árnyalni a kialakult képet. A magam véleménye szerint a konfucianizmus a legjobban nagy vetélytársára, a buddhizmusra hasonlít a legjobban ebben a kérdésben: mindkettő filozófia, vallás és hagyomány is egyben, s még sem teljesen csak ez, vagy csak az. Ahogy a buddhizmus tanítja: is-is, sem-sem.

Végső soron eme dolgozat célja bemutatni a konfucianizmus fejlődését és belső eltéréseit, különbségeit önmagával szemben. Ez első olvasatra furcsának, különösnek hathat, de érdemes megjegyezni: ahogy az idő előrehalad, egy rendszer változik, s alapvető különbségek mutatkoznak meg az általunk utolsóként megélt állapot és a kezdeti stádium között. Igaz ez bármely rendszerre, Nyugattól Keletig. E tekintetben a konfucianizmus két jól elkülönülő részre osztható: a klasszikus értelemben vett „konfucianizmusra”, vagy is Konfuciusz és Menciusz „eredeti” (-nek titulálható) tanításaira, illetve az ebből kidolgozott ideológiára; valamint az eme ideológia államszervezeti „bukása” miatti reformtörekvésekből származó, nyugati kifejezéssel élve, „neo-konfucianizmusra”.

A konfucianizmus

Kína történetének legnagyobb hatású kulturális és filozófiai jelensége az, amit konfucianizmusnak nevezünk. Alapítója, Konfuciusz, I. e. 551-től I. e. 479-ig élt Kína keleti részén, Lu fejedelemségében – a mai Santung tartományban. Kína legjelentősebb filozófusainak egyike. Bölcseleteit a Lun jü című mű tartalmazza, melyet tanítványai, illetve azok követői jegyeztek le. Konfuciusz alapította meg az „írástudók iskoláját” (zsu csia), amit Nyugaton konfuciánus iskolaként ismernek. Tanításai a kínai kultúra és gondolkodás alapjává váltak.
A konfucianizmus fő tanításai az erényekre, és a társadalom tagjainak egymással való kapcsolataira vonatkoznak. Ez utóbbit az Öt kapcsolat néven ismerték: Úr-szolga, apa-fia, férjfeleség, idősebb fivér-fiatalabb fivér, barát-barát.2 Az Öt kapcsolat, kiegészülve az idősek tiszteletével, illetve magával az Ős-kultusszal, nagyban lemerevítette nem csak a kínai társadalmat, de a konfuciánus gondolkodást is.

Tanításai és fő művei: Hat klasszikus néven ismertek, ezek: 1. Változások könyve, 2. Dalok könyve, 3. Írások könyve, 4. Szertartások könyve, 5. A zene könyve, 6. Tavaszok és őszök krónikája. A mester a társadalom, állam számára hasznos emberek kinevelésére törekedett. Igyekezett a létező dolgokat és az azokat jelölő neveket összhangba hozni, szerinte a dolgoknak meg kell felelniük az ideális lényegnek. Konfuciusz szerint az univerzális erők kihatnak az emberi világ dolgainak kimenetelére. Éppen ezért rendkívül fontosnak tartotta a szertartásokat, amikkel befolyásolni lehetett ezeket az erőket.

Mengzi- (i.e.371-i.e.289) (ismert nevén Menciusz) idealista konfuciánus volt, aki a Zou államban született. Mengzi mestere Konfuciusz unokájának a tanítványa volt. Tagja volt a Jixia Akadémiának, Qi-fejedelemségben. Mengzi az emberi természet jóságát hirdette, ugyan akkor elismerte, hogy az emberben vannak bizonyos elemek, amelyek gonoszságot is szülhetnek. Bevezette a fokozatokra osztott szeretet elvét, mely szerint különös szeretet csak a közeli hozzátartozókat illeti meg, de ezt a szeretet ki lehet terjeszteni. Politika-filozófiájában az állam
morális intézmény, az állam vezetőjének erkölcsi vezetőnek kell lennie. Ha ez nem így van, a nép kötelessége fellázadni. Mengzi szerint kétfajta uralkodó van: a wang király (erkölcsös), illetve a ba hegemón (erőszakos).

Xunzi- (i.e.298-238) a Zhao fejedelemségben született (Hebei és Shanxi tartományok déli részén). Szerinte az ember eredendően rossz, minden ami jó és értékes az az emberi erőfeszítés eredménye. Ebből levezetve Xunzi szerint a kultúra az ember vívmánya. Ám az emberi természetet művelni kell, ugyan is születéstől fogva megvan az emberben a haszon, és az érzéki örömök iránti vágyódás. Eképpen a legfontosabb a társadalom rendjének megtartása, és viselkedési szabályok betartása. Ehhez szükségképpen járulnak a szertartások (li) fontossága, illetve helyes mérték alkalmazása is. Xunzi-nél a legfontosabb szertartások az elhunyt ősökhöz bemutatott áldozatokhoz kötődnek.

Dong Zhongshu- (i.e.179-104) Hebei déli részén született. Az ő hatására lett a konfucianizmus a Han-dinasztia ortodox hite, s így hozzá kötődik a kínai hivatalnoki vizsgarendszer kialakítása is. Fő műve a „Tavaszok és őszök ékessége” (Chunqiu fanlu). Rendszerében az univerzum tíz összetevője: az Ég, a Föld, a yin és yang, az Öt Elem (fa, tűz, föld, fém, víz), és az ember. Természettörvénye: a yin és yang váltakozása. Dong Zhongshu szerint a
kultúra és civilizáció teljesíti ki a világot. Az emberi tudat alaptermészetből (xing) és érzelmekből áll (qing), és az emberi kapcsolatokban is érvényesül a yin-yang elv. Az Öt kapcsolat elvéből (uralkodó-alattvaló, apa-fiú, férj-feleség, báty-öcs, barát-barát kapcsolata) a három fő a san kang (három húr). Megnevezi az Öt konfuciánus alaperény (wu chang): emberség (ren), igazságosság (yi), szertartásosság (li), bölcsesség (zhi) és bizalom (xin). Véleménye szerint az uralkodónak jutalmak és büntetések segítségével kellene kormányoznia. A kormányzás alapja az Égi és az emberi világ kapcsolata, a négy évszak pedig a kormányzás négy útja (nagylelkűség, jutalmak, büntetések, kivégzések). Az égi harag természeti csapások útján mutatkozik meg.

A neo-konfucianizmus

A kínai császárság eszmei alapjául a korai Han-kortól, tehát az i. e. 2. századtól a konfucianizmus szolgált. Minthogy azonban – a konfuciánus szent könyvekkel ellentétben – a világ változott, a konfuciánus eszméket folyton újra kellett értelmezni, a könyveket újabb és újabb kommentárokkal kellett ellátni. A legfontosabb ilyen újraértelmezés a Song-korban, a 11-12. században történt, az ún. neokonfuciánus filozófusok által. A legfontosabb közülük Csu Hszi (Zhu Xi, 1130-1200) volt. A neokonfuciánusok arra törekedtek, hogy a konfuciánus eszméket alkalmazhatóvá tegyék a modern világra, illetve arra, hogy az addig szinte teljesen világi jellegű
konfucianizmust ötvözzék bizonyos metafizikai, természetfeletti elemekkel, ezzel – a rivális taoizmushoz és buddhizmushoz hasonlóan – kielégítsék az emberek transzcendencia iránti igényeit is. Ennek az új elvárásnak a szellemében Csu Hszi újraértelmezte a konfuciánus klasszikusokat, s ezzel összefoglalta és rögzítette a neokonfuciánus tanításokat.

A neokonfucianizmus igazi jelentősége abban állt, hogy a Déli Song második felétől kezdve egészen a huszadik század elejéig ez volt a konfucianizmus egyetlen hivatalos és megengedett értelmezési módja, és mint ilyen, a hivatalnokvizsgák kizárólagos anyaga. Emiatt fontos szerepe  volt a kínai szellemi elit gondolkodásának megmerevedésében, alkalmazkodóképességének csökkenésében.

Mint már említettük, a hivatalnokok kiválasztására alkalmazott vizsgarendszert Han Vu-ti császár vezette be a Kr. e. 2. században. Azonban a Han-kortól egészen a Song-kor elejéig nem ez volt a hivatalnokok kiválasztásának egyetlen módja: a legtöbb állást ajánlás alapján töltötték be, és sok hivatal örökölhető vagy megvásárolható volt. A Song-kor elejétől a nagy múltú, gazdag családok hatalmának letörése érdekében az uralkodók egyre bővítették a csak sikeres vizsga letételével megszerezhető állások arányát, míg végül, a Déli Song idejétől kezdve – egy két
megvásárolható alacsony hivatalon kívül – kizárólag a hivatalnokvizsgák letétele után kerülhetett be valaki az állami bürokráciába, vagyis az uralkodó osztályba. A felemelkedés egyetlen útja tehát a tanulás maradt.

Ugyanekkor a vizsgák kizárólagos anyagává 1313-tól a konfuciánus klasszikusok Csu Hsziféle értelmezését tették. Ennek következtében a kínai császárság Déli Song utáni évszázadai során a törekvő és tehetséges kínaiak életük nagy részét egy bizonyos filozófiai iskola egy bizonyos szemléletű értelmezésének magolásával töltötték (a vizsgafokozat megtartásához ugyanis az embernek élete végéig meghatározott időnként ismétlő vizsgákat kellett tennie, egyébként elvesztette a sikeres vizsgával járó kiváltságokat). Ez igen károsan hatott Kína további fejlődésére: a kínai gondolkodást szűk sémák közé szorította, kiölte a kínai elitből az eddig oly jellemző alkotó, feltaláló szellemet, a kínai uralkodó osztályt alkalmatlanná tette az új körülményekhez való
alkalmazkodásra – és tette mindezt éppen azokban az évszázadokban, amikor az európai gondolkodás kitört a középkori keretekből, s megteremtette a nagy felfedezések, a gyarmatosítás és az ipari forradalom szellemi alapjait.

Összegzés

Ami tehát elmondható összehasonlítva a konfuciánus és a neo-konfuciánus irányzatokat, hogy bár különböző módokon, de mind a két irányzat ugyan azt az eredményt szerette volna elérni: megváltoztathatatlanná tenni a folyton változót. Ilyen értelemben mind a két kísérlet kudarcot vallott. A hagyományos, vagy „klasszikus” konfuciánus elképzelések a népi hagyományokból és szokásokból táplálkoztak (legalább is kezdetben), s ezek örök érvényűségét hirdették, így remélve egy békés, változatlan világrend felállítását. Nyilván valóan ez lehetetlen volt, mivel ezen elképzelések teljesen figyelmen kívül hagyták a külső kulturális tényezőket.

Bár a neo-konfucianizmus, mondhatni, felismerte a hibát, azt elismerni még sem volt hajlandó. Jól jellemzi a helyzetet, hogy igyekeztek tanításaikat a népszerű buddhista és taoista világnézetekhez igazítani, s válaszokat adni azokra a kérdésekre, melyekre a régi konfuciánus filozófia nem tudott vagy nem akart, de a másik két irányzat készséggel válaszolt, s amelyek láthatólag az egyszerű, hétköznapi embereket is jobban érdekelték. Azonban ez a kísérlet is csak felemásan sikerült: ugyan is a rendszer a legnagyobb hibáját továbbra is magában hordozta. Ez pedig nem volt más, hogy még a neo-konfuciánus gondolkodás is foggal-körömmel ragaszkodott a
dolgok megváltoztathatatlanságához.

Források

* Sinológiai Műhely: Mítoszok és vallások Kínában (Szerkesztette: Hamar Imre), Balassi Kiadó,
Budapest, 2000
* Hans Küng – Julia Ching: Párbeszéd a kínai vallásokról, Palatinus, Budapest, 2000
* http://hu.wikipedia.org/wiki/Konfuciusz
* www.innerasia.hu/ public/koreai_konfucianizmus.doc

1. §. A létre irányuló kérdés kifejezett megismétlésének szükségessége

A fejezet első kulcskérdése Heidegger szerint az, hogy egyáltalán mi szükség van arra, hogy megismerjük a „lét”-et. Hiszen ez egy jól ismert fogalom, naponta használjuk azt. Azonban, mint ahogy a szerző erre rámutat, az ember igen csak bajban lenne, ha arra szorulna, hogy hirtelenjében definiálnia kellene e fogalmat. S mint az látható, ezzel nem hogy az „átlagember” de még a nagy filozófusok sem boldogultak. Holott épp a lét kérdése volt az mely a filozófiának megadta anno a kezdőlökést, konkrétan említve itt Platónt és Arisztotelészt. Ahogy írja, a lét kérdése szép lassan elsikkadt, s az arra adott ókori válaszok folyamatosan újrafelhasználva, gyakorlatilag változatlan formában maradtak fenn egészen Hegel filozófiájáig, s határozták meg alapjaiban a filozófiai gondolkodást. Helyesebben szólva, inkább ezek a valójában igen kezdetleges válaszok gyakorlatilag elterelték a filozófia figyelmét a létről, mondván: ez már körbejárt téma.

Heidegger szerint ez abban nyilvánul meg, hogy kialakult egy dogma, mely szerint a lét kérdését teljesen felesleges feszegetni, elsősorban azért, mert egy olyan általános fogalomról beszélünk, mely definiálhatatlan. Ez, Heidegger szerint, előítéletekhez vezetett, mely a kérdéssel szembeni igénytelenséget szüli újra és újra. Mint írja, három ilyen előítélet van:

1., Az első, amely fentebb is olvasható, vagy is hogy a lét az egyik leg általánosabb fogalom, ami alatt általában az emberek azt értik, ami van, ami érzékekkel felfogható. Heideggernél ez a nem (GATTUNG), s felhívja rá a figyelmet, hogy e kettő, a lét és a nem, nem lehet ugyan az. Kitér rá, hogy a középkori ontológiában a lét, mint egy transzcendens fogalom jelenik meg. Bár ennek a gondolatnak a gyökerei Arisztotelészig nyúlnak vissza, Arisztotelész nem szakadt el Platóntól, noha új irányba állította a lét kérdésének vizsgálatát. ugyan akkor a kérdés egyik legnagyobb homályát, mely egészen Heideggerig végig kíséri a lét kérdésnek filozófiai vizsgálatát sem neki, sem a későbbi filozófusoknak nem sikerül megoldaniuk. Maga Heidegger sem erre tesz kíséreltet, csupán egy új szemléletmódot kíván felmutatni, mellyel talán jobban megvilágításba helyezhető a lét kérdése (kiszakítva azt a berögződött fenoménekből). Ez a „homály”, mondja Heidegger, nem más, mint hogy maga lét fogalma természeténél fogva bizonytalan, homályos.

2., A második „előítélet” a lét kérdésével szemben, hogy definiálhatatlan. Ez Heidegger szerint nem teljesen igaz, legfeljebb csak nagyon nehéz. Mint írja, ez az előbbi, általánossági-előítéletből fakad. Azonban kifejti: ez a probléma csak akképp merülhet fel, ha a létet magát is létezőnek tekintjük. Ha azonban nem teszünk így, a probléma feloldódik. Ugyan is „a lét definiálhatatlansága nem mentesít az értelmére irányuló kérdéstől, hanem egyenesen megköveteli ezt a kérdést.”

3., Az utolsó ilyen előítélet az, hogy a lét fogalma magától értetődik. Ezzel az a probléma, hogy csak úgy, mint a fentiekben, az általános használat teljesen elkoptatta a lét jelentését, s magától értetődően használjuk a mindennapi életben. Csakhogy ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy értjük is a lét jelentését. Heidegger szerint8 éppen hogy a magától értetődöttségnek és a lét „homályosságának” kellene felhívnia a filozófusok figyelmét a lét kérdésének tisztázatlan voltára. Végül Heidegger egyértelművé teszi: azzal, hogy újra felteszi a kérdést, hogy „mi a lét”, gyakorlatilag pusztán arra vállalkozik, hogy legalább helyesen tegye azt fel.

2. §. A létre irányuló kérdés formális struktúrája

Heidegger komolyan ragaszkodik ahhoz, hogy a létre vonatkozó kérdést fel kell tenni. Magának a kérdésnek három szereplője van, a kérdezett, a kikérdezett és a rákérdezett. Ezzel lényegében azt feszegeti, hogy a kérdezés, mozzanatai által, már maga is egyfajta létezettséggel, létkarakterrel bír. Ez, illetve az előző paragrafusban vázoltak miatt Heidegger ismét jelzi: folyamatos létmegértésben vagyunk. Olyasfélében, mint amikor egy mozgó járművön akarjuk definiálni, mi az a jármű, és mi az a mozgás. Így bomlik ki a folyamatos létmegértésből a lét értelmére irányuló kérdés is. Ez a fajta létmegértés ugyan bizonytalan, de ezt olyan pozitív fenoménként értékeli, melyet a későbbiekben tisztázni kell.

Méghozzá azért később, mert a kérdésfelvetésének e korai megfogalmazásánál még nagyon messze vagyunk attól, hogy egy ilyen távoli részletbe belemenjünk. Mint írja: „Az átlagos létmegértés interpretációját képtelenség elvégezni a lét fogalmának kidolgozása nélkül.” Ráadásul ezt az amúgy is homályos létmegértést át meg áthatják a létről szóló különböző elméletek, felvetések. Ezek aztán végkép összezavarják, tévútra viszik azt, aki a létre próbál rákérdezni.

Heidegger szerint az első lépés, hogy a filozófus úgy próbál a létre rákérdezni, hogy a létet nem próbálja egy már korábban létezőre visszavezetni. Mivelhogy ez azt jelentené, hogy a létet, mint magát is létezőt határozzuk meg, ami Heidegger szerint a lét természetéből fakadóan kizárt. Minthogy ez a kérdésalkotás szereplőit, mozdulatait alapjaiban újraértelmező megoldást kíván, lényegében a kérdés visszairányul a kérdezőre, s magának teszi fel a kérdést, hogy mi is az önnön léte („Úgyszólván ezt kérdezzük ki léte felől.”). Heidegger szerint minden létező, ami „van”, ha úgy tetszik „vansággal bír”. Akkor hát honnan induljon a kérdező? Erre vonatkozó kérdéseivel Heidegger még egy lépést tesz afelé, hogy felismertesse: a lét nem értelmezhető a létezésen belül, hisz akkor maga is létező lenne.

Ugyan akkor felhívja a figyelmet, hogy ne essünk abba a hibába, hogy körbe-körbe járunk a kérdés körül. Ez csak úgy fordulhatna elő, ha előfeltevéseinkkel először megalapoznánk, mi is a lét, s nem pedig magát az alapot kutatnánk, bármit is találjunk aztán.

3. §. A lét kérdésének ontológiai elsőbbsége

Ebben a szakaszban Heidegger azon túlmenően, hogy a lét kérdésének jogosságát említi, szükségesnek érzi kifejteni azt is, hogy egyáltalán mire szolgál a létre, a lét értelmére vonatkozó kérdés? Mint írja, a „lét mindenkor egy létezőnek a léte.” Emiatt aztán nehezen vehető a tudományos vizsgálódások tárgyául. Ugyan is, ezek a tudományos tárgyak éppenséggel a létnek csak egy szeletei, de semmiképpen sem maguk a „lét” egésze. Ezeknek a területeknek a megvizsgálásával pusztán, mint egy körülhatárolva azokat, fogalmakat, képeket kapunk a létről.

Csakhogy Heidegger különféle tudományok működésének bemutatásával kitér arra, hogy ezek a tudományok lekorlátozzák magukat azáltal, hogy saját prekoncepcióik miatt szeletnyi területükhöz igazodnak egy-egy kérdés, jelen esetben a lét kérdésének vizsgálatakor. Heidegger szerint a tudományok területei már benne foglaltatnak a létben, s úgyszólván a rész nem tud önmagára (hitelesen) egészként tekinteni, így a lét része, nem képes megérteni a lét egészét.

Heidegger végül arra a következtetésre jut, hogy: „Minden ontológia, rendelkezzék akár a leggazdagabb és a legszilárdabban felépített kategória-rendszerrel, alapjában vak és a legsajátabb szándékának fonákja, ha nem a lét értelmének kielégítő megvilágításán kezdi, és nem ezt fogja fel alapvető feladataként. Magából a helyesen értett ontológiai kutatásból következik a lét kérdésének ontológiai elsőbbsége egy tiszteletreméltó hagyomány puszta felújításával és egy eddig áttekinthetetlen probléma felderítésével szemben.”

4. §. A lét kérdésének ontikus elsőbbsége

Mint hogy a létező a létbe vetett, folyamatosan a létben van (jelenvalólét), így a lét a létező létéért folyik, s ez okozza azt, hogy a lét kérdése elsődlegessé, kitüntetetté válik. Egész pontosan fogalmazva: ontikus értelemben attól lesz kitüntetett, hogy egyáltalán van. Ez azonban nem azt jelentené, hogy a jelenvalólét pusztán egy ontikus entitás, hanem azt, hogy a lét attól létező, hogy van létmegértés, mely fel tudja fogni a létezés tényét. A jelenvalólét létezéshez való viszonyát Heidegger egzisztenciának nevezi, mivel a létezése mindenkor azon múlik, hogy a létet saját létezéseként tekinti-e.

Heidegger szerint a jelenvalólétnek így többszörös elsőbbsége is van: egy ontikus, mely szerint a létezőt a létben az egzisztencia határozza meg, egy ontologikus, mely szerint a jelenvalólét önmagában ontologikus. Harmadszorosan pedig elsőbbsége van azért, mert a jelenvalólét minden ontikus-ontologikus feltételeként is létezni.

Heidegger egyetért abban, hogy az ontikus-ontologikus jelenvalólét elsőbbségét már korábban kimutatták a filozófusok, az utolsó lépést mégsem bírták megtenni, s rálelni a jelenvalólét mibenlétére.

Összefoglalás

Tehát a fejezet összességében véve onnan indulva, hogy egyáltalán nem volt ismeretünk a lét problémájáról, eljut oda, ahol már egy stabil alapról indulva vizsgálhatjuk a lét problémáját. Azonban ezt a problémát nem „kreálta” (ahogy mondjuk egy tudós készít kísérletet teóriája igazolására), hanem feltárta, megtisztította azt. Rámutat arra, hogy ez az alap mindig is létezett, csakhogy a korai felfedezések (Platón, Arisztotelész), a maguk korlátai miatt nem juthattak el a teljes megértésig. Csakhogy ez aztán ahhoz a problémához vezetett, hogy felfedezéseiket teljes értékű válaszokként kezelték, s így a lét kérdése „megoldottá” vált a filozófusok szemében.
Heidegger épp abban alkotott nagyot, hogy e fejezettel, mint egy befejezi az ősök munkáját, s megadja a létnek azt a hiányzó elemét, mellyel többé-kevésbé meghatározható: vagy is hogy a lét nem egy létező entitás, hanem egy folyamat, melyet a létezők nem tudnak kívülről szemlélni, hisz’ mindannyian a létbe vannak vetve. Heidegger szerint épp ez adja meg az elsőbbséget a lét kérdésének minden más filozófiai problémával szemben, hiszen az ember mindig a létezéshez viszonyítva határozza meg önmagát, s így hogyan lenne képes bármiről is nyilatkozni, ha még önnön helyzetével sincs tisztában a létezésben?

Forrásmű:
Martin Heidegger: Lét és idő, GONDOLAT, Budapest,1989

1., Bevezetés

A kard, bár nem a legősibb fegyver, eredete még is homályos, ugyanakkor kétségtelenül az egyik legmeghatározóbb fegyver az emberi kultúrákban. Alakja köré legendák, misztériumok, filozófiák alakultak ki, és hatottak évszázadokon keresztül. A mágikus kard toposza számtalan nagy civilizációban felbukkan. Miért? Mi a különleges a kardban annyira, hogy sajátos kulturális elemmé nőtte ki magát számtalan pontján Földünknek? Elsősorban azért, mert használata ügyességet, hozzáértést kívánt, s a tudás, mint olyan, az emberi történelem nagy részében erősen misztifikálva volt, ahhoz csak kevesen férhettek hozzá.

Így nem nehéz elképzelni, hogyan alakulhattak ki a legendás kardforgatók és mágikus képességű kardjaik legendái, melyekkel több tucat ellenfelet is legyőzhettek, s amelyek sohasem törhettek el. Hasonlóan nagy tisztelet és félelem övezte azokat az embereket is, akik ezeket a kardokat készítették. A kardkovács az évszázadok alatt különálló mesterség volt, s ameddig csak a kard megőrizte előkelő helyét a társadalmi megbecsültségben, addig a kardkovácsok is óriási tiszteletnek örvendtek.

Jelen dolgozat célja az első elemre, a kardhasználatra, a tudásra koncentrál, s kívánja bemutatni a keleti és nyugati kardvívás eltéréseit, hasonlóságait. Jelen sorok írója maga is lassan egy évtizede foglalkozik e fegyver japán változatának hagyományosan harci alkalmazhatóságával, illetve annak begyakorlásával. Itt rögtön meg kell jegyeznünk, hogy japán részről két kardvívásról beszélünk: a kendo-ról és a kenjutsu-ról. Az előbbi egy modern harci művészet és küzdősport, mely, mint látni fogjuk alább, a 18-19. század békés korszakában fejlődött ki a kenjutsu-ból. Maga a kenjutsu az, ami a valódi kardvívást testesíti meg, technikái versenyszerű használatra szinte
alkalmatlanok, mivel szabályok által lehatárolhatatlanok. Amikor hagyományos japán kardvívásról beszélünk, alapvetően a kenjutsu-t értjük alatta.

A nyugati kardvívás tekintetében egészen másféle problémákba ütközünk. Míg a kendo és a kenjutsu két jól elkülöníthető, ám egymást kiegészítő rendszer, itt a stílusok nem különülnek el élesen egymástól. Ugyan akkor itt is fenn áll az az egymástól való folyamatos eltávolodás, ami a régi, középkori, vagy éppenséggel a 19. századi kardvívás, és a modern sport-vívás között fenn áll. Ennek nagy hajtóereje az, hogy az európai kardvívás az idők folyamán, az állandó csiszolódás eredményeképpen lassan eltűnt, s hosszú átmenetekkel adta át a helyét a ma ismert vívásnak.

Ma, a lőfegyverek korában, a kardvívás már nem tekinthető valódi harci tevékenységre való felkészülésnek. Azonban ha gyakorlásba kezdünk, nem szabad félváról vennünk, hanem úgy kell gyakorolnunk, mintha valóban arra készülnénk, hogy karddal kelljen megvédenünk az életünket. Máskülönben a gyakorlás hasztalan lesz.

2., A japán kardvívás fejlődéstörténete

A japán stílusú kardvívás kezdetei a mitológia homályába vesznek. Annyi bizonyos, hogy a rendszerszerű kardvívás-oktatás a X. század folyamán kezdődött meg, elsősorban katonai központokban, ahol a kardvívás csak egy volt a sok harci módozat közül, amit a korban tanítottak. Érdekes, hogy a kardnak Japánban egészen a XVI. századig nem sok jelentősége volt a harcban, csak másodlagos, kisegítő szerepet játszott, illetve bizonyos szakrális funkciókat látott el, elsősorban a japán természetvallás, a shinto szertartásainál segédkezve.

A kenjutsu gyakorlása során kezdetben vagy igazi kardot (kent), vagy pedig fából készült gyakorlókardot (bokutót) alkalmaztak. A Maniwa Nen ryu és a Shinkage ryu edzésein fukuro shinait (bőrrel bevont, bambuszlapokból álló gyakorlókard) alkalmaztak, a sérülések elkerülése érdekében. A Jikishin Kage-ryu Kenjutsu az első ryuk egyike volt, amiben 1711 körül a shinai-al való gyakorlást mint kötelező tréningmódszert vezették be. Egyik mestere, Yamada Heizaemon először kezdett kísérletezni egy védőöltözettel (bogu), ami a fejet és az alkart fedte. Követői összekötötték ezt a védőfelszerelést a shinai-geikóval, a Jikishin Kage-ryuban. Ez az edzésmód jelenti a mai
kendo alapját.

A kenjutsuban kiemelt szerepe van a formagyakorlatoknak. Ezek nem csupán betanult, "üres" formák, hanem olyan gyakorlatok, mondhatni "mozgó tankönyvek", melyek magukban hordozzák az adott stílus tudásanyagát. A formagyakorlatok, japánul katák, olyan összetett mozdulatsorok, melyek változatos harci helyzeteket imitálva avatják be a gyakorlót a stílus technikáiba és szellemiségébe. A legtöbb kenjutsu iskolában különböző katák szolgálnak az alapok, vagy is a kihon betanítására (állások, lépés, támadások és védések, távolság érzékelés), illetve külön, magasabb szintű gyakorlatok a tényleges harci technikák elsajátítására, amik egyszerűen nem működnek a kihon-katák pontos ismerete nélkül.

A régi időkben, vagy is még a kendó kialakulása előtt, az iskolák mindössze néhány formagyakorlattal rendelkeztek, az edzések ezek vég nélküli ismétléséből álltak. Ahogy a tanítvány haladt előre, a folytonos és állandó ismétlést meg-meg szakították küzdelmek, általában a mesterrel, vagy valamely magasabb szintű tanítvánnyal, melyekből a mester leszűrte tanítványa felkészültségét. Idővel, amikor a stílus katáit a tanítvány teljesen és tökéletesen elsajátította, akkor a mester egy vizsgával (melyben fontos szerepe volt a küzdelemnek is) próbára tette a tanítványt, majd kiállított számára egy szintjének és tudásának megfelelő diplomát.

Ahogy azonban kialakult a kendóban is jól ismert védőfelszerelés, a kenjutsu oktatása is némiképp átalakult. A 19. századra a katák gyakorlása jól elkülönült a szabad küzdelemtől, s előbbi már csak a kezdőbb szintű tanítványok feladata volt, míg a szabad küzdelmet csak a magasabb, haladó szintű tanítványok űzték. Ez az alábbi módon nézhetett ki: a kezdő gyakorolók tanulták a klasszikus katákat, a haladóbbak már boguban gyakorolták ugyan ezeket, amikor is teljes erővel kellett végrehajtaniuk a technikákat. Ennek legmagasabb szintje volt az, amikor a szemben álló tanítványok már a tanult technikákat egyre kötetlenebbül alkalmazhatták. Ez azt jelenti, hogy meghatározott támadásra kellett valamilyen szabadon választható, de korábban tanult megoldással
válaszolniuk. A tanítványság legmagasabb szintje az volt, amikor már mind a támadások, mind a védekezések és ellentámadások is teljesen szabadon választottak és végrehajtottak voltak, vagy is elérkeztünk a tényleges szabad küzdelemhez.

A kendo 19. századi kialakulása, és a modernizálódó Japánban való egyre gyorsabb térnyerése a modern idők kihívásaival együtt fokozatosan háttérbe szorították a kenjutsut. Az Edokor végének mint egy 5-700 kenjutsu iskolája az 1940-es évekre 20-30 darabra csökkent. A háborús vereség, és a harci művészetek (átmeneti) betiltása tovább gyengítette ezt a fajta művészetet, s mára csupán néhány ősi iskola maradt fenn. Ennek a tendenciának megfelelően alakult a kenjutsu oktatási irányvonala is az egyes iskolákban. A cél az iskolák tovább élése lett, a küzdelmek teljesen háttérbe szorultak. A legtöbb kenjutsu iskolában szinte csak is a formagyakorlatokat (mint az adott iskolák "lényegét", "magját") gyakorolták, a szabad küzdelmet, hogy az ne veszélyeztesse a stílus fennmaradását, teljesen kivették a tananyagból. Emellett elkezdtek egyes formagyakorlatok az adott stílusokon kívül is terjedni, sok karate, aikido vagy kendó edzésen látni kenjutsu iskolák egy-egy gyakorlatát.

Ez az "irány" egészen a mai napig tart, bár egyes mesterek már elkezdték felismerni ennek hibáit is. Mivel a gyakorlatok csupán felkészítettek a tényleges küzdelemre, annak nem-gyakorlása pont a formák egyik fontos elemét vette ki, s alakította át a gyakorlatokat üres "bábbá". Ezek után, néhány éve kezdték el egyes iskolákban újra bevezetni a boguban való gyakorlást, méghozzá a 19. századi metódus szerint. Ezzel újra "tartalommal", élettel" telt meg a kendzsucu.

3., A hagyományos japán kardvívás filozófiája

A kenjutsuban hagyományosan két féle filozófiai irányvonalat különböztetünk meg: az Itto-ha és a Shinkage-ha vonalakat. Az előbbi, amely tisztán a technikára koncentrál, s egyetlen célja a technikailag tökéletes mozgás kialakítása, páratlanul erős vágásokkal. A Shinkage-féle nézetek ezzel szemben sokkal érdekesebbek. Ezek az irányzatok a kardvívást a tudatfolyamatok megnyilvánulásai ként értelmezték, s ennek megfelelően is igyekeztek a saját tudatuk uralásával, mintegy belülről kifelé haladva, tökéletesíteni a technikákat. Mivel jelen fejezet a kenjutsufilozófiájáról szól, ezért a Shinkage-vonalat fogom ismertetni.

Elsősorban a kenjutsu filozófiájára a legnagyobb hatást a buddhizmus tette. Ez két nagy jelentőségű harcművészeti értekezésben, Takuan Soho Fudochishinmyoroku3, és Yagyu Munenori Heiho Kadensho című műveiben kerül kifejtésre.4 A fő vezérelv a buddhizmus tudatra vonatkozó tanításainak alkalmazhatósága a kardvívásban. E tekintetben Munenori műve a japán harcművészetek egyik legfontosabb írásos dokumentuma.

A Heiho Kadensho központi gondolata az „elme betegségei” körül forog. Lényege, hogy az emberi tudatfolyamatokat, s azok cselekvéssé válását az alábbi szakaszokra osztja fel: az akció észlelése, az ellenakció kigondolása, az ellenakció végrehajtása. E három osztatú sorozatból Munenori célja, hogy kikapcsolja a gondolkodást, mivel az lassítja a vívó reakcióját. Így csak észlelés és ellenakció maradna. Azonban ez nem egyszerűen csak gyorsaságot jelent. Alapvetően négy tényezőnek kell érvényesülnie a vívásban: az erőnek, a gyorsaságnak, a technikának és a stabil tudatosságnak.

Az erő alatt nem szabad egyszerűen a minél nagyobb fizikai erőt érteni. A testi erővel való bánni tudás nem azt jelenti, hogy fokozatosan növeljük a saját testi erőnket, s minél erősebben vágunk, annál hatékonyabbak leszünk. Ugyan is, ha túl erősen vágunk, a kardunk megszaladhat, illetve amúgy is lassan tudunk csak mozogni. Ha túl kicsi erővel vágunk, a támadásunk hatástalan lesz, és kiverik a kezünkből a kardot. Az erő alkalmazásának vannak módozatai, trükkjei, melyekkel hol erősebben, hol gyengébben forgatjuk a kardunkat.

A gyorsaság, mint azt megjegyeztem, egy fontos tényező, de nem a legfontosabb. Ahhoz hogy gyorsak legyünk, rugalmasnak kell lennünk, ám minél gyorsabbak vagyunk, a vágásunk annál pontatlanabb lesz, és veszít valamelyest erejéből is. A legfontosabb feladat egy „optimális gyorsaság” elérése, egyensúlyba hozni az erőt és a technikát a sebességgel.

A technika megint csak nem válasz önmagában mindenre, mivel gyorsasággal vagy erővel bármikor kijátszható. Emellett a technikák száma végtelen, s így minden technikának van egy ellen technikája, annak is egy ellen technikája, s így tovább... Tehát a technikai tudás soha nem elegendő önmagában. Sőt, mondhatni az erő és a sebesség csak részei a technikának, s még így is kevés.

Mert a megoldás kulcsa a tudatban rejlik, és itt kanyarodunk vissza a kenjutsu filozófiájához, aminek az alapja Munenori (és Takuan) műve. Ahhoz, hogy ezeket a tényezőket harmóniába rendezzük, harmonikus tudatra van szükségünk. Ezt a tudat hármasságán keresztül tudjuk elérni. Ez a hármasság a fudoshin, a zanshin és a mushin fogalmak hármassága.

A fudoshin a rendíthetetlen elme, mely nem inog meg kétségektől, és nem zavarja semmi. A zanshin az a tudatállapot, amelyben elengedjük a történéseket, megszabadulunk azok tudati lerakódásaitól és visszatérünk a harmadik tudatállapothoz, mely elválasztja, de egyben össze is köti az előző kettőt: a mushin állapotához. A mushin az üres elme, pontosabban a Zen által preferált Tiszta Tudat állapota, mely nem címkéz, nem minősít, csupán csak éberen figyel, s alapvetően hagyja, hogy a tudaton csak úgy átfollyanak a tapasztalások.

Ezek az elvek minden, a japán kardvívás elméletével, filozófiájával foglalkozó írásmű meghatározó alapvetései, kezdve a középkori írásoktól a modern budo-elméleti értekezésekig. Egy dologban érdekes még a japán kardvívás filozófiája: nagyon nagy hangsúlyt fektet a kardhasználat morális, erkölcsi alapjaira. Különösen híres Yagyu Munenori művének az a tézise, hogy bár ölni bűn, még is, ha egy nagyon gonosz embert ölünk meg, aki sokaknak okoz szenvedést, akkor a sok elnyomottnak úgymond „életet adunk”, ezáltal tulajdonképpen jót cselekszünk. Ez a gondolat egyértelműen nagyon erős konfuciánus hatású.

4., A nyugati kardvívás fejlődéstörténete

A nyugati kardvívás fejlődéséről elég kevés információ található, szemben a kardok típusának fejlődésével, mely bőséges mennyiségben lelhető fel12, különféle írásművek formájában. Ami elmondható, az az, hogy ez a történet egy utólagosan rekonstruált történet, melyet elsősorban a kísérleti régészet, illetve a fennmaradt vívó-kódexek írásai alapján próbálnak elkészíteni. Ennek okán számtalan rendszer és elképzelés létezik, melyek azonban, biztonságosnak vélt megfontolásokból, leginkább egy egy korszakra korlátozzák le érdeklődésüket.

A modern „sportszerű” vívás előzménye volt az ókori botvívás, a gladiátorok vívóküzdelme, és a középkori bajvívás. A modern „sportkard” őse a hajlított pengéjű szablya, a párbajtőr előzménye az egyenes pengéjű rapier, a mai tőr előzménye a könnyű, hajlékony pengéjű fleuret volt. A kardvívó-sportág a reneszánsz kor végén alakult ki, amidőn a nehézfegyverzet háttérbe szorult, s elterjedtek a könnyebb, nagyobb hatékonyságú fegyverek, illetve ezek elhárítására alkalmas öltözékek (mellvért, sisak).

A következő évszázadokban a vívás központja Itália, s elsősorban Bologna lett. Az első hitelesen megállapítható vívókönyv szerzője Camillo Agrippa, amit 1553-ban adtak ki. A Trattato de Sciencia d’ Armee cimű műben a vívást, mint harcművészetet mutatta be, és összefoglalta a korszak minden ismeretét a támadáshoz és a védekezéshez szükséges mozdulatokról. A XVII. - XVIII. század-ban a sportág elterjedéséhez hozzájárult a párbajozás elterjedése egész Európában. A párbajkultusz tovább egyszerűsítette a fegyverek és az öltözékek további fejlődését. E korszak újítói a franciák voltak. Charles Besnard a párbajozásról szóló könyvében először szólt a sportszerű vívásról, vagyis arról, hogy a párbajok a legtöbbször nem halálos kimenetelűek voltak. A cél az ellenfél szúrófegyverrel való legyőzése volt. Ehhez hozzájárult XIV. Lajos francia király udvarmestere találmánya, a bőrből készült fejvédő, majd a XVIII. század végén a fémrostélyos sisak.

A modern vágófegyver, a mai kard, olasz vívómesterek nyomán vált ismertté. Giuseppe Radaelli a könnyebb kardot nem csuklóból mozgatta, hanem rögzített csukló mellett könyökből vezette le, mintha a penge az alkar folytatása lenne. Iskolája a Scuola Magistrale volt, s az innen kikerült mesterek terjesztették el ezt a módszert.

5., A nyugati kardvívás pre-filozófiai koncepciói

Miért beszélünk a nyugati vívásban pre-filozófiáról? Ennek oka, hogy a nyugati kardvívás alapvetően a technikai ügyességre épül, amit a test és a fegyver kombinációjával ér el. Szemben a japán megoldással, a tudati folyamtok szinte semmilyen figyelmet nem kapnak, s a tudat „művelése” a harc szempontjából másodlagos. Ha fellapozzuk a fennmaradt vívó-kódexeket, gyakorlatilag csak technikai leírásokat találunk.

Azonban, bár meglehetősen későn, de itt is megjelennek olyan elképzelések, koncepciók, amelyek már kicsit túlmutatnak a fizikai megvalósításon, mondhatni elkezdenek kutatni abba az irányba, amit a japán kardvívás már 2 évszázaddal korábban elért. A XIX. században egy francia vívómester például így nyilatkozik: „a tempó a vívás szíve, a tempóérzék a lelke, a tempót érezni a szívben kell.” Hogy ez miért fontos? Mert ahogy az idézet is állítja, a „tempót”, a ritmust azt érezni kell, nem lehet tanulni, ahhoz valami belső érzéket kell kifejleszteni, amihez gondolkodni, elmélyedni kell. Gyakorlatilag úgy kezdenek el lassan a tudat működésére figyelni a nyugati kardvívók, hogy azt nem mondják ki nyíltan.

Bár a nyugati vívásban is fontos szerepe van a vallásnak, jelen esetben a kereszténységnek, az még sem hat olyan megtermékenyítően a vívásról való gondolkodásra, mint hatott a buddhizmus és a konfucianizmus keleten. Ennek igen sok oka van. Az egyik például az, hogy a fegyver használat, melyről a bevezetőben már megemlítettem, hogy igen különleges, mondhatni mágikus dolog volt a korai időkben, jóval korábban kezd el profanizálódni nyugaton, mint keleten. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy szemben a kelettel, ahol a fegyverforgatás csak egy szűk csoport kiváltsága volt, ám csak a legritkább esetben járt hozzá társadalmi pozíció; addig nyugaton ez épp ellentétes volt: bárki tanulhatott kardvívást, és akár sokra is vihette (persze a harcos múltból származó szűk „nemesség” itt is volt).

Ebből az okból kifolyólag a kardvívás tömegtermékké vált, sokkal nagyobb számban volt elérhető tudás, mint Japánban. Ugyan ez érvényes magának a kardnak a misztikumára is. Még a legjobb toledói kardok is „tömegterméknek” minősültek a japán kardkovácsok munkáihoz képest, már ami a mennyiséget és nem a minőséget illeti. Ezek a tényezők mind mind hozzájárultak ahhoz, hogy a nyugati vívás körül nem alakult ki olyan mély filozófiai gondolkodás, mint keleten. Ez azonban nem tekinthető továbbra sem minőségi különbségnek. Az adott keretek között ugyan is ez tökéletesen megfelelt.

Európa történelme során amúgy sem volt az a tipikus hely, ahol a harci tudományok művészetekké fejlődhettek volna. Nem volt egyetlen hatalmas és erős, hosszan fennálló, stabil birodalom (Kína), sem pedig egy nagyon elszigetelt, még is kulturálisan igen kifinomult állam (Japán), mely „ráért” volna a kardvívásról filozofálni. Európa történelme a szüntelen háborúk, és az ebből fakadó állandó technikai, technológiai verseny története is, így ilyen környezetben nem csoda, hogy az olyan „hétköznapi” dolgok iránt, mint a kardvívás meglehetősen materialista
szemléletű volt az érdeklődés.

6., Összegzés

A japán és az európai klasszikus kardvívás összehasonlításakor megfigyelhetjük, hogy míg az előbbi alapvetően szellemi, tudati folyamatként értékeli a kardvívást, s mint ilyen tudati működést, a művészet szintjére emeli, addig az utóbbi nagyon materiálisan, a fizikai világ síkjáról szemléli azt, s emiatt „beleragad” a hatékony, de „földhözragadt” praktikus megközelítésbe. A nyugati kardvívás egyik nagy problémája, hogy ebből a materialista, technikai megközelítésű szemléletből a mai napig sem sikerült a kitörnie, s nem sikerült stabil, a saját lábán megálló harci művészeteket létrehoznia, de minden esetre úgy tűnik kezd jó irányba tapogatózni.

Sokat segít ebben az, hogy a japán kardvívásban megtalálhatja önmaga tükörképét. A hagyomány őrző kardvívás összemérheti magát a kenjutsu-val, a modern sport-vívás pedig a kendoval. Azonban vigyázzunk az ilyen összehasonlításokkal. Manapság népszerűek az olyan események, ahol mondjuk egy szamurájpáncélba bújtatott illető vív meg egy lovagi páncélossal. Azonban ezek a párbajok nagyon kevés bizonyító értékkel bírnak. Ennek oka, hogy ezek a kardvívó-hagyományok egymástól ezer meg ezer kilométerre alakultak ki, teljesen más feltételeknek kellett megfelelniük, azaz alapvetően nem egymás ellen használatosak.

Úgy vélem, elsősorban a nyugatnak van mit tanulnia a kelettől. Azért, mert a nyugati kardvívás, köszönhetően anyagias természetének, elsorvasztotta a saját kardvívó hagyományát, amikor ezt a hagyományt feláldozta a hatékonyság oltárán (lőfegyverek). A japán kardvívás nyugati tanulmányozása hozzásegítheti a hagyományőrzőket a saját vívóhagyományuk jobb megértéséhez, sőt, talán meg-, vagy újraalkotásához is.

7., Felhasznált irodalom

* Berkes Zoltán: Az Oakeshott-rendszer, 2013
* dr Ujvári Mikós: Szamuráj harci szellem és küzdésművészet, Tisza Star kiadó, 1997
* Kardrendje.hu – Kard és ökölpajzs: Kard és ökölpajzs technikák és menetek Andre Liegnitzer,
Hans Talhoffer, Paulus Kal és a Gladiatoria alapján, 2013
* Miyamoto Musashi: Go Rin No Sho, Szenzár kiadó, Budapest, 2004
*Yagyu Munenori: Heiho Kadensho, Torii kiadó, Budapest, 2005

Koncsita megnyerte az Eurovíziós Ráncdalfesztivált. Hogy rövidre fogjam a mondandómat: Na és? Néhány éve még csak a 60+os honfitársaink emlékeztek némi nosztalgiával erre a jeles rendezvényre, aztán belopta magát a magyar köztudat szívébe a Bájalex, s egyből az lett Magyarország legfontosabb külföldi média-szenzációja, hogy épp melyik européer konzumidióta nyeri meg az aktuális szériát.És most itt van EZ. Az izé. Nem bántani akarom én a szőrös nőt, dehogy. Vagy úgy an block, a melegeket. Mindenkinek szíve joga vállalni, és boldogan megélni a nemi identitását. Amit azonban ezzel a szerencsétlennel műveltek, kicsit több, mint sokkoló. Ez az ember, egy egyenlőre ismeretlen okból kifolyólag hagyta, hogy a neoliberlizmus agylágyulásban szenvedő, ámde megfelelő pozícióban lévő képviselői kiélhessék rajta, s rajta keresztül egész Európán perverz és beteges vágyaikat.

Mert mi is lenne a szakállas nő értelme? Mit jelképez? Hogy a férfi és a nő ugyan olyan? Hogy tök mindegy, ki vagyok, "ma Peti vagyok, holnap Gyöngyi leszek"? S harmadnap megint Peti? Ez megint ugyan az a beteges demagógia, mint a mormon-pornó Alkonyat-széria esetében. Hogy a nemi identitás kérdése egyszerűen csak egy szimpla választás, a biológiai és lelki határok bármikor szabadon átjárhatóak. Ez a szabadság, testben és lélekben. Csakhogy ez egy végtelenül romlott, és kifordult gondolkodás. Mert logikusnak tűnik. Elhiteti, hogy ez a jó, ezt kövesd, mert különben te egy végtelenül kirekesztő, beszűkült látóterű ember vagy. Akit még leköpni se érdemes. És senki nem szeretne ez lenni, ugye? Meg különben is, miért ne csinálhatná, hol itt ezzel a baj? A baj ott van, hogy ennek az egésznek az alapja, egyszerűen nem igaz.

A biológia és pszichikai határok nem törhetőek át csak úgy. Hogy Puzsért idézzem: szörnyű teher egy embernek, ha férfiként női testbe, vagy nőként férfi testbe kellett születnie. Ezzel együtt élni, a helyzetből fakadó, akaratlan megnyilvánulások miatti megaláztatásokat (főleg gyerekkorban) a legtöbb "egészséges" ember se nagyon tudná feldolgozni maradandó pszichés károsodás nélkül. És ez a megkreált lény, illetve az őt megalkotó dr. Frankenstesinek ezt veszik semmibe, Sőt, két lábbal még meg is tiporják őket. Szóval, lehet tapsolni a mesterségesen gerjesztett "tolerancia-kultusznak", vagy lehet valóban embernek lenni, és kiállni azok mellett, akiket ezzel az izével szembeköptek. Na, melyik a könnyebb?

Mielőtt kijöttek volna az új, J. J. Abrams filmek a szériából, sok kritika érte a Star Trek univerzumát, hogy lapos, eseménytelen, nem elég izgalmas, túl sok a filozófia, és úgy an block gagyi. Természetesen a legtöbb esetben az ellenpélda a Star Wars volt. Anélkül, hogy ekézném a filmtörténet (egyik) nagy klasszikusát, szeretném kicsit árnyalni a dolgot.

Először is, egy 1966-ban startolt világról van szó. Leírom még egyszer: 1966. (SW.: 1977!) A sorozat ötlete Eugene Wesley Roddenberry fejéből pattant ki, azzal a határozott szándékkal, hogy egy olyan filmsorozatot készítsen, mely alapjában különbözik a korábbiaktól. Akkoriban ugyan is Dunát lehetett volna rekeszteni az olyan sci-fi filmekkel és sorozatokkal, melyek hemzsegtek a Föld és az emberiség elpusztulásától, III. vagy épp sokadik világháborútól, idegen vírusok, UFO-k és miegymás pusztító támadásaitól. Roddenberry elképzelése ezzel szemben egy olyan jövőkép volt, melyben az emberiségnek már nem kell a kozmikus "katasztrófákon" túl még a saját marhaságaival is bajlódnia. És ez akkoriban rendkívüli újdonságnak számított! Gondoljunk bele, ez a Hidegháború "legforróbb" korszaka, olyan nevekkel, mint Hruschov és Kennedy. A világ egy puskaporos hordón csücsült, és a folytatás nem sok jóval kecsegtetett. Ebbe a légkörbe robbant bele a Star Trek, egy olyan utópiával, melyben az emberiség már nem oszlik meg politikai ideológiák között, nem tizedelik betegségek, nincsen éhezés, és ami a legfontosabb: nem a vagyon és a hatalom felhalmozása az egyén létének célja, hanem az őt körülvevő világ megismerése. És itt bele is futottunk abba a pontba, mely később a Star Trek filozófia alapjává válik majd. Ugorjunk.

Maga a sorozat kivitele valóban hagy maga után némi kívánni valót. Legalább is mai szemmel. Természetesen, a '60-as évek embere is ugyan azt látta a képernyőn amit mi, de nem volt szüksége IMAX-ra, meg CGI-ra, hogy élvezni tudja a látottakat: volt ugyan is egy olyan eszköze, mely ma már kiveszni látszik a filmgyártásból, ez pedig a képzelőerő. A mai kor emberének a fent említett technológiák valósággal a "szájába rágják", hogy mit kell látnia, abból mire kell asszociálni, és milyen következtetést vonjon le. Nincs kétely, nincs kérdés. Ezzel szemben "régen" (és ez érvényes a régi SW szériára is!) a technika nem tette lehetővé, hogy "mindent megmutassanak" (Lucas), ezért nagyon rá voltak szorulva a készítők egy rakat ember kreativitására. Az efféle kreatív ötletekben a Star Trek élen járó volt. Egy (legendás) példa a híres transzporter effektus. Kevesen tudják, hogy a "felsugárzás" alatt látható csillogást egyszerűen azzal érték el (CGI hiányában), hogy egy locsolócsőből vizet permeteztek a színészek és a kamera közé. Hogy ez a trükk mennyire működött, jól mutatja, hogy egy kissé "megtámogatva", de még a '80-as évek Star Trek-jében is alkalmazták, amikor azért már a technika és a költségvetés is magasabb szinten állt.

Sokat kárhoztatják a díszletek "gagyiságát" is. Azonban ez egy olyan dolog, melynek kivitelezése is választás kérdése. A Star Trek alkotói, mivel sorozatuk egy, az űrben folyamatosan mozgó, idegen világokat meglátogató hajóról és legénységéről szólt, igyekeztek minél futurisztikusabb, a földitől eltérő bioszférát kialakítani, imitálni. A kor színvonalán ez remekül sikerült, ámbár senki nem tudhatta, hogy 11 évvel később Lucas egy huszárvágással pontot tesz az efféle "bohóckodások" végére: nevezetesen az összes földön kívüli helyszínnek földi környezete lett (Tatuin - Algéria, Hoth- északi sark, stb...). Na bumm. Egyébként a Next Generation sorozat kezdetén még egy ideig próbálkoztak az Eredeti Sorozat módszerével, de végül, a jobb látványvilág miatt áttértek a Lucas-módszerre. Maga a hajó egy másik tészta. A megoldás ugyan az, mint a későbbi SW-ben: maketteket mozgattak a kamera előtt. Az Enterprise makettje a maga 6 méteres hosszával az egyik legmeghökkentőbb méretű filmes eszköz a sci-fi történetében. A makettet damilokkal mozgatták, néhány korai jelenetben látható, hogy egy-egy képkockán megcsillan egyik vagy másik huzal. Ez a megoldás visszaköszön Lucas művében is, természetesen egy évtizednyi fejlődés előnyével.

Sok kritika éri a színészi játékot is. Szó ami szó, a Star Trek legendásan hullámzó színészi teljesítményt produkált, egész pályafutása alatt. Minden szériára jellemzőek voltak az alábbiak: az adott sorozatot mindig 1 vagy 2 kiváló színész vitte el a hátán (Leonard Nimoy, Patric Stewart, Brent Spiner...), akik azért mindig főszereplők voltak, ugyan akkor főszereplőket játszottak hihetetlen ripacsok is (William Shatner, Jonathan Frakes, Majel Barrett). Ezen túl a mellék szereplők is elég vegyesek voltak. A nagy különlegességei a sorozatnak az állandó színészeken kívül az ún. "vendégszínészek" voltak, akik csak egy-egy epizódban tűntek fel (néha többen, is de akkor más más karaktert játszva), akik azonban szinte mindig a kor filmes sztárjai voltak, vagy később azzá lettek. AZ egyik ilyen, talán a leghíresebb vendégszínész Stephen Hawking angol fizikus, aki ironikus módon pont önmagát alakította a Next Generation egyik epizódjában. Talán épp ez a minőségi "hullámzás" az, ami miatt a Star Trek nem vált nézhetetlenné, de nem is alkotott színművészeti csodát.

A Star Trek ezzel a felállással (majdnem) teljes két sorozatot és hat mozifilmet vitt végig. Azután történt egy nagy változás: 1991. október 24-én meghalt Roddenberry, és az akkor futó Next Genrationt Rick Bermann és Michael Piller vették át. Ez egy jól érzékelhető változás volt a sorozatban. AZ addigi állandó séma (egymástól csaknem teljesen független epizódok, epizód végére mindig status quo) megváltozott, az alkotók elkezdtek összefüggőbb, akciódúsabb részeket gyártani, és a Roddenberry alatt csigalassúsággal haladó karakter-kapcsolatok is felgyorsultak. Ezzel az alkotók a '90-es éveknek egy új trendjét akarták követni, melyben az akció már a központi eleme a filmeknek, s e köré épül fel a mondani való. Sajnos ez a Star Trek szempontjából (már ami a TNG-t illeti), eléggé megkésett lépés volt. A sorozat "kiöregedett", az új irányzatnak nem nagyon tudott megfelelni. Ezért határozták el egy merőben új koncepció kidolgozását, mely nem csak a korábbi történetvezetéssel, hanem a Star Trek alapkövével, az űrben folyamatosan mozgó járművel is szakított. Ez lett a Deep Space Nine. Az 1993-tól '99-ig futó széria volt a Star Trek talán legfényesebb csillaga, mely 15 év távlatából is élvezhető, mind kivitelezésében, mind színészi játékában és történetvezetésében.

A DS9 sikerén felbuzdulva Bermann lépett egy merészet, és egy párhuzamos sorozatba fogott, hogy egyrészt továbbra is életben tartsa a "keresni-kutatni-utazni" vonalat, másrészt még "akciódúsabb", ezáltal izgalmasabb szálat alkosson. Ez a Star Trek: Voyager sorozat. A mű minden addigi sorozatnál és filmnél komorabb lett, a CGI elég jó volt, de sokszor túl sok volt, és úgy általában, az "akcióra" való törekvés nagyon sokszor felrúgta a Star Trek ún. "roddenberry-i szabályrendszerét". Közismert szólás, hogy a Voyager legénysége 150 fős, de a részek alatt legalább kétszer ennyien meghaltak. Ez természetesen erős túlzás, de jól jelzi, hogy a sorozat néha drámai blődségek áldozatául esik. Másik ilyen példa a "Gomez-zászlós" effektus (Két főszereplő és Gomez zászlós lesugároznak egy bolygóra. Ki nem jön vissza?). Ez ugyan még az Erdeti Sorozat klasszikus sablonja volt, ám a TNG vége felé sikerült kinőni, a DS9-ban pedig már elő sem került. Talán valamiféle nosztalgiaként került vissza a Voyagerbe, tekintve, hogy ez egy közismert ST-mém, még ha a "mém" fogalma akkoriban kezdett is csak kialakulni. Egyébként a sorozat teli van utalásokkal az Eredeti Sorozatra (talán kompenzálandó a túl sötét történet miatt), kezdve a Doktor "én orvos vagyok, nem pedig..." kezdetű McCoy-aranyköpésekkel, egészen Tuvok és Neelix Spock-McCoy-os évődéséig.

Az új "irányvonal" nagy hibája volt, s ez egyben a Voyager egyik fő gyengesége is, hogy mivel pörgős, nem lehet a végtelenségig húzni a sztorit. Hacsak nem iszonyat jók az írók. Tudták ezt az alkotók is, ám sokáig nem tettek semmit. Emiatt a Voyager is kezdett unalmassá válni, ezt érzékelve végül nagy nehezen sikerült lezárni az elcsigázott legénység kalandjait. Minden esetre a készítők tanultak az esetből, és az új sorozatot már egy előre elgondolt koncepció alapján alkották meg. Pontosan tudták honnan akarnak indulni, és hová kell eljutniuk. Mondjuk ebben nem volt nehéz dolguk, tekintve, hogy a keret már adott volt. A "régi" Star Trek univerzum talán legsikeresebb filmje a 8., a First Contact. Az új sorozat ennek a filmnek az "apropója", mint egy elmesélése annak, hogy mi történt kicsiny planétánkkal onnan, hogy az első idegenek megérkeztek a Földre odáig, hogy hogyan is született meg a Föderácó. Ez a sorozat, mely sikerrel pályázhatott volna minden idők legnagyobb Star Trek-sorozata címre, már méltán helyt állt a 21. század szinte összes sci-fi sorozatával és egynémely mozifilmjével szemben is. Talán a Deep Space Nine sikerénél is nagyobbra törhetett volna. Volna.

Ugyan is majd' 40 évvel az Eredeti Sorozat beszüntetése után a Paramount ezt a sorozatot is stornózta, arra hivatkozva, hogy nem hozza meg a várt nézettséget. Mindezt 3 évad után kategorikusan kijelentve. Amiben, teszem hozzá, volt két "klasszikus" ST színvonalú, és egy kicsit szar, de azért élvezhető évad. Minden esetre a készítők nem adták olcsón magukat, és a negyedik évad végére, mely méltán a Star Trek univerzumának legjobb történeteit adja, sikerült minden szálat elvarrni, s a kitűzött célt is (némi "időugrással" ugyan, de) elérni. Ugyan akkor a sorozatban már megjelent egy furcsa dolog is: az addig főként "bakiként" megjelenő kontinuitási hibákat mintha elkezdték volna rendszeressé tenni (Xindi-incidens, gyakorlatilag a teljes 3. évad). Sokak ezt azzal magyarázzák, hogy ezzel akarták előkészíteni a terepet a Star Trek nagy visszatérésére, a "rebootra". Úgy gondolom azonban, hogy ez inkább csak egyfajta "biztonsági" játék volt. Ha bejönnek az új filmek, az a hivatalos verzió, ha nem akkor a 3. évad csak "álom az álomban" (kb. egy Twilight-os pofára esés...), és megy tovább a szekér, valahogy.

Azonban a film(ek) bejött(ek). Ez több tényező együttes hatása volt, kezdve a Paramount által, valami isteni csoda folytán beleölt temérdek pénzének (soha nem volt jellemző...), J. J. Abramsnek, a CGI-nek, a remek színészeknek és még vagy egy csomó csomó más dolognak is. Egyet azért kiemelnék. A közönség. Azokank az embereknek a 70 (második filmnél 80-90) %-a akik megnézték az új filmeket, soha a büdös életbe nem látott régi Star Trekket, vagy ha még is, akkor egy szó maradt meg a fejében róla: gagyi. Ehhez képest amit itt kaptak egy merőben másmilyen Star Trek, Izgalmas, akciódús, de még is illeszkedik a modern filmekkel szemben támasztott elvárásaink közé. Abrams (nagyon helyesen, de ezt majd még kifejtem) szart az egész Star Trek-mítoszba, úgy ahogy van. A Star Trekket, mint olyat csak fogasként tartotta meg, és erre a fogasr aztán szépen rápakolgatta a sikerfilm kellékeit. Ennek legszembetűnőbb vonása a merőben új hajó, mely mintha a a filmek régi Enterprise-ának seggbe rúgott változata lenne. De emberek, működik. Abrams nem úgy aktualizálta a Trekket, hogy az új irányvonalakat igazította volna hozzá Roddenberry örökségéhez, nem. A Trekket igazította az új vívmányokhoz.

És miért mondtam azt, hogy ez helyes? Azért mert működik. A Paramountnak Star Trek mozifilmből nem volt még akkora bevétele, mint az új "vonal" filmjeiből. Mert ez kell a népnek. Ha valaki "ST-szűzként" bemegy egy új Star Trekre a moziba, azt fogja mondani: hűűű, baaazd... Az első filmnél még kicsit érezhető volt a tapogatózás, útkeresés, én magam is, "öreg" trekkesként kicsit keserű szájízzel gondoltam rá, hogy mi lesz ebből, de a második filmre egyértelművé vált, hogy Abrams egy kerek egészbe kezdett, és ha hagyják befejezni (sajnos a Paramountra jellemző a suicid hajlam, talán volt leming a családban?), kétségtelen hogy egy remek sci-fi antológiát kapunk. Végezetül, szeretném Roddenberry szavaival zárni írásomat. Úgy gondolom ezek a szavak, melyeket élete utolsó éveiben mondott, remekül összefoglalják, hogy mit is jelent a Star Trek igazából, hogy mire tanít minket embereket, túl a CGI-n, csillogáson, ripacsokon, és gumisziklákon:

"Az emberi faj, a teremtés koronája, korlátlan lehetőségek előtt áll. Remélem a Star Trek megmutatta, hogy mivé válhatunk, ha hiszünk önmagunkban és képességeinkben." /Eugene Wesley "Gene" Roddenberry/